Fájdalmas Valentin

Másoknak a Valentin nap szép, boldog, a szerelem fűszerezte nap, hát nekem baromira nem. Már akkor feláll a szőr a karomon, mikor csak készülnek rá, de amikor eljön, nekem instant jön az agyhúgykő! Mégis ki a faszom élvezi, hogy minden csupa habos-babos, rózsaszín cukormázba öltözik? Én biztosan nem. Nem csak akkor kell szeretni, égni a másikért, hanem az év minden egyes napján. Feltéve, ha vagy olyan szerencsés, hogy van, akit szeretsz, és viszont is szeretnek. Hogy mikor lett nekem a szerelmesek napja és azt övező időszak egy lidérces álom? Elmesélem.

Izgatottan vártam február tizennegyedikét, mint minden szerelmes ember. Égtem valakiért, és azt hittem, ő is értem égett. Hát, később kiderült, hogy nem csak értem lángolt. De egy valaminek örülök: hogy én lehettem a tűzoltó, és nem csak nálunk, de a másik párjánál is. Na, de nem vágok bele a lecsóba, az elején kezdem. Remélem, nem haragszik meg érte senki.

Na, szóval, hetekkel a nagy nap előtt már lázasan készülődtem. Online shopok kínálatát böngésztem, kisebb boltokba néztem be, hogy a megfelelő ajándékkal kedveskedjek neki. A legtökéletesebbre szerettem volna azt a napot, hiszen akkor volt az évfordulónk is. Persze, hogy a legapróbb részletig maximalista akartam lenni. Szerettem Robertet, az életem köszönhettem neki, és nem átvitt értelemben. Egy szakon végeztünk az egyetemen. Ott kezdett el parázslani körülöttünk a levegő, majd lobbant lángra a szerelem is. Olyan hévvel égetett, hogy azt hittem, élő fáklya lehetek majd az olimpián, de egyetlen csókjával oltotta a bennem tomboló tüzet. Egyetlen ölelése elég volt, hogy szívemen a repedéseket begyógyítsa.

Ahogy végeztünk az egyetemen, felajánlotta, hogy költözzünk össze. Azonnal igent mondtam. Nem csak azért, mert szerelmes voltam belé, hanem mert kimenekített az otthon poklából. Alkoholista apa, aki verte a gyerekeit, szintén függő anya, csak ő a kábítószert részesítette előnyben. Nem mondhatnám, hogy remek gyerekkorom volt. Egyedül a tanulás éltetett, hogy felvegyenek egy messzi egyetemre, és minél távolabb lehessek a szüleimtől. Egyedül a bátyámat sajnáltam. Neki nem adatott meg az a szerencse, mint nekem. Apa egyik lerészegedése során rosszul ütötte meg Kevint, aki leesett a lépcsőn. A gerince megsérült, és örök életére tolószékbe kényszerült.

Az összeköltözéssel sem volt gond. A szülei imádtak, és megleptek minket egy kétszobás lakással. Eleinte mind a ketten ellene voltunk, de erősködtek, hogy kell nekünk az a ház. Hiába mondtuk nekik, hogy az egyetemről azonnal munkába állhatunk, hiszen a szak, amin végeztünk ezt is elintézte. Mind a ketten a tanári pályát választottuk, és a mi nagy szerencsénkre az egyetem pedagógushiányban szenvedett.

Szóval az életünk szépen alakult, mígnem egy napon felhoztam, hogy magamhoz szeretném venni a bátyám. Nem akartam abban a mérgező környezetben hagyni, és már találtam neki egy állást is, amit a kerekesszékből is el tudott volna végezni. Robert mérges lett. Nem értette, hogy miért ragaszkodom a bátyámhoz, hogy miért is szeretném, ha a közelemben lenne.

          – Ide nem hozod! – kiáltotta el magát, mire bennem felszaladt a pumpa. – Csak púp lenne a nyakunkon! Vidd őt egy otthonba, vagy bánja a tököm!

      – Megvesztél, egy otthonba? – olyan gyűlölettel teli tekintettel meredtem rá, amitől összehúzta magát. – Akkor inkább kiveszek egy kis lakást, és vele élek!

      – Miért ilyen fontos neked Kevin? Dylan, kérlek, gondold át! Nyomorék, mihez tudna kezdeni itt Los Angelesben?

      – Látszik, hogy egyke vagy! – köptem undorodva a szavakat, és elindultam a bejárati ajtó irányába. – Kevin mellettem állt mindig! Tudod, hány alkalommal védett meg apától? Hogy mi mindent feláldozott azért, hogy egyetemre menjek? Ő a bátyám! Kerekesszék ide vagy oda, nem hagyom magára!

Az ajtó hatalmasat dörrenve vágódott be mögöttem. Nem értettem, hogy mi ellenvetése lehetett a bátyám ellen, mikor imádta! Mikor beköltöztünk, még ő ajánlotta fel, hogy ha szeretném, vihetem oda Kevint. Sétálni indultam. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Tudtam, ha tovább veszekszünk, megütöm, és abban nem lesz köszönet. Tudta, hogy a bátyám az egyetlen olyan pont az életemben, amivel fájdalmat lehet nekem okozni.

Elhaladtam egy kirakat előtt. Vita ide vagy oda, csak közeledett a Valentin nap. Szerettem őt annyira, hogy akkor is, hogy fél órával korábban a szívembe tiport, megkeressem neki az ajándékot. Gondolkoztam azon, hogy vadonatúj laptoppal lepem meg, mert az övé már régi volt, és a végét járta, de valahogy nem tűnt megfelelő ajándéknak. Végül úgy határoztam, hogy megveszem neki azt a masinát. Mellé egy komplett napi program a fejemben volt. A lovashintót leszerveztem, ami majd körbe visz minket a parkon. Az étterembe a foglalásunk is megvolt már.

Boldogan tértem be az egyik olyan üzletbe, ahol informatikai cuccokat lehetett venni. Beleszédültem a választékba! A laptopok sorokban álltak, nekem csak ki kellett volna választanom, hogy melyiket vegyem meg. Nem akartam túl drágát, bár a megtakarításom miatt akár olyat is vehettem volna, de gondolnom kellett Kevinre is. Elhatároztam, hogy kiveszem neki a mellettünk lévő kis garzonlakást, így mindig a közelemben lehet.

Fél órás nézegetés után végül is választottam egy nem túl olcsó, de nem is méregdrága laptopot. Boldogan sétáltam haza kezemben a dobozzal, amiben a masina pihent. Tényleg a fellegekben jártam! Az járt a fejemben, hogy Robert boldog lesz, ha meglátja, mit vettem neki, és ez nekem elég is volt.

Útközben beugrottam a kedvenc kisboltomba. Fura látvány volt az elején, hogy ilyen kisbolt is megtalálható LA-ben, de nem bántam meg soha, hogy betértem. Azóta is rendszeresen vásároltam ott, mert minden zöldség és gyümölcs sokkal ízletesebb volt, a péksüteményekről már nem is beszélve. Helyben sütöttek mindent. Az eladóhölgy pedig ugyanúgy Texas szülötte volt, mint én, amitől kicsit érezhettem a hazai ízeket.

Soha nem mondtam Robertnek, de hiányzott Texas. A honvágy mindig is az életem része volt, amióta elhagytam a szülőföldem, de a szerelmem mellett soha nem tört rám úgy igazán. Tudtam kezelni, de a vita és a bátyám hiánya miatt erősen tépkedett belül. Szerettem volna Kevinnel is lenni, de haza sem akartam menni. Apám és anyám nem érdekelt, felőlem mehettek volna egy sírba is, meg sem hatott volna, de a bátyám! Mióta eljöttem onnan, csak telefonon tartottam vele a kapcsolatot.

Elköszöntem a hölgytől, és folytattam az utam tovább. Alig vártam, hogy Rob lássa, mit vettem neki! A bejárati ajtóban toporogtam, hogy megkeressem a kulcsom. Nem emlékeztem rá, hogy bezártam volna az ajtót. Hiába dugtam be és szerettem volna elfordítani, az nem akart nyílni. Az ajtót belülről zárták be. Elkezdtem ügyeskedni. Tudtam, hogy ha elég ideig piszkálom a zárat, kiesik belőle a kulcs, én pedig bejutok. Idegesített, hogy miért is zárták be. Soha nem szoktuk, amikor valamelyikünk otthon volt, és vasárnap lévén egyikünk sem tervezett programot. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy beléptem a lakásba. A nappaliban szétdobált ruhák, és nem csak Robert ledobott göncei hevertek a padlón, hanem számomra ismeretlenek is. Vadul dobogó szívvel indultam el a hálószoba irányába, csakhogy abban a pillanatban, mikor kinyitom az ajtaját, millió darabra törjön. Ott feküdt hanyatt az ágyban, az idegen pedig rajta lovagolt. Nem vettek észre addig, míg ki nem ejtettem a kezemből a szatyrot, amiben a meglepetés laptop lapult.

Könnyek közt fordultam ki a hálóból, és igyekeztem elhagyni a lakást. A lábam remegett, attól féltem, hogy nem tart meg, de ki kellett onnan szabadulnom! Futottam, magam sem tudtam, hogy hova megyek, de szaladtam, hogy minél távolabb legyek tőle. Látni nem akartam azok után, amit tett! Soha nem gondoltam volna, hogy szeretőt tart.

Egy parkban eszméltem fel, fogalmam sem volt, hogy melyikben is vagyok, de egyben biztos voltam: jó messze van a háztól, tőle és a fájdalomtól, amit a falak között szereztem. Körülöttem csend honolt, egyedül a bennem hangosan üvöltő fájdalom hangját hallottam. A szél süvítése csak rontott az egészen. Sírt, akárcsak én. Lelkem haldokló darabjainak próbált meg énekelni, vígaszt nyújtani.

Napokkal később beköszöntött a Valentin nap. Kivettem a kis garzont, de nem Kevinnek, hanem magamnak. Az ágyban ért a reggel. Körülöttem elhajigált kajás dobozok, csokipapírok hevertek a sok taknyos zsebkendő mellett. Minden gondolatom róla szólt, minden szívverésem őérte kiáltott. Akkor keltem fel az ágyból, amikor hívott a természet, de végig ott rohadtam a sárgás takaró alatt, és sajnáltam önmagam.

Ezerszer keresett, de nem éreztem magam elég erősnek, hogy felvegyem a telefont. Aztán lemerült, és töltőm nem volt, hogy feltöltsem, de nem is bántam. Azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén! Nem szerettem volna senkivel beszélni, csak emészteni. Rendbe tenni az életem, mert a megcsalással egy fejezetnek vége lett. Nem tudtam, hogy mit kellene kezdenem. Visszamenni az egyetemre nem szerettem volna, de kötött a szerződés. Tudtam, ha találkozom vele, az újabb tőrt jelentene a szívembe, amit nem akartam.

Nehezen kimásztam az ágyból, és elindultam a fürdőbe, hogy letusoljak. Bűzlöttem már, és elfogyott az étel is, így be kellett szereznem, de nem tudtam, hogy lesz-e valami nyitva. Mindenki a szerelmet ünnepelte, ami nekem már nem volt. Fájdalmas véget ért.

Frissen, bár nem mondanám, hogy boldogan hagytam el a házat. Először is Robertet kellett meglátogatnom, hogy elhozzam onnan a ruháim és minden cuccom. Tudtam, hogy nem lesz kellemes érzés, de meg kellett tennem. Egész testemben remegtem, ahogy bekopogtam az ajtón. Azt hittem, hogy majd ő nyitja ki, de nem. Az a férfi állt a félfának dőlve, akivel megcsalt. Egy újabb pofon az élettől.

      – Csak a holmimért jöttem. – motyogtam halkan. Felvonta a szemölökét, ami engem rettenetesen irritált. – Beengednél, hogy elvihessem őket?

      – Már miért kellene beengedjelek? – erre sóhajtottam, és remegő karokkal löktem el az ajtóból. – Mit csinálsz! Nem jöhetsz csak úgy be!

        – Ez még mindig az én házam! – meglepett a hangomból felcsendülő fagyos él. Soha nem voltam ilyen. Egyszer viszont eljön mindennek az ideje. – A kibaszott cuccaim akarom elvinni, és nem is zavarlak tovább benneteket!

Körülnézve minden arról mesélt, hogy pár napja még én éltem annak a háznak a falai között, boldogan és szerelmesen. Nagyot nyeltem, mikor a hálószobába léptem. Robert ott feküdt az ágyon. Ruha nem volt rajta. Akkor realizáltam, hogy a szeretőjén is csak egy köntös volt, ami feltehetően az enyém volt. Éreztem, ahogy a szívem fájdalmasan dobbant. Biccentettem felé, és elkezdtem kipakolni a ruháimat abba a sporttáskába, ami akkor volt nálam, amikor beköltöztünk. Nem akartam sírni, de nem bírtam megfékezni a rám törő könnyeket. Halkan zokogva ürítettem ki a szekrényt.

Hallottam az ágy felől jövő motoszkálást, a lépteket is, de nem figyeltem rá. Mikor megérintette a vállam, úgy pattantam fel, mint akit megégettek.

      – Hozzám ne merj érni! – kiáltottam el magam. A könnyektől nem sokat láttam, de így is nagyot taszítottam rajta. – Soha többet ne merj hozzám érni!

      – Mit kiabálsz! – kérdezte meg halkan. – Csak segíteni szerettem volna, hogy hamarabb végezz.

Pár másodpercre lehunytam a szemem, és próbáltam a maradék önuralmam összeszedni. Ellépve mellette, az ágyhoz léptem, és összeszedtem a töltőm, a jegyzeteim, és mindent, amit még kellett. Fájdalmas pillantással letettem a gyűrűt, amit még tőle kaptam, és kiviharzottam a hálószobából. Elhagytam a lakást, és elindultam haza. Beérve hangosan felüvöltöttem, és szapora levegővételek közepette próbáltam nem összeomlani.

Feltettem a telefonom a töltőre, és vártam, hogy végre feltöltsön. Agyamban a sötét gondolatok csak úgy záporoztak. Mély levegőt vettem, próbáltam magam lenyugtatni, de nem sikerült. Minden igyekezetem ellenére is a szemem előtt lebegett, hogy az a férfi, akibe szerelmes voltam, mással van, másnak mondja, hogy szereti.

Végső elkeseredettségemben olyan elhatározásra jutottam, amit nem minden ember tenne meg. Papírra vetettem mindent, ami történt, majd egy kés segítségével mély vágást ejtettem a karomon.

Most itt ülök, a halál egyre közelebb ér, és én csak azon agyalok, hogy jó ember voltam-e én? Tényleg létezik a menny és a pokol? Hova fogok én kerülni? Ha van reinkarnáció, milyen testben születek majd újjá? A halál már a küszöbömön áll. Érzem a hideg levegőt, ami átjárja a testem. A sötétség lassan szív magába, de nem bánom. Robert volt nekem a mindenem. Nélküle már nem tudok élni sem.

Remélem, hogy a halálommal nem bántok meg…Dylan Harrison holttestére kétezernyolc február tizenkilencedikén talált rá a főbérlő, aki azonnal értesítette a hatóságokat. Mellette volt a kés, amivel véget vetett az életének és egy füzet, amiben leírta, hogy miért hozta meg ezt a döntést.