A főnök fia

A szerelem lehet szép, csodálatos, szárnyat bonthat, és messze repíthet. Azonban mi van, ha olyan fiú tetszik, kinek az apja homofób, minden tüntetésen az első sorban állt, és kiabálta, hogy „le a buzikkal”, ráadásul a főnököd. Soha nem volt vele a legjobb a viszonyom, hiszen az elejétől fogva tudta, hogy meleg vagyok, soha nem tagadtam, hiszen minek? Én ilyennek születtem, ez lettem! Ha szerettem volna, sem lettem volna más, de nem is akartam.

Ha tehette volna, már kirúgott volna, de a HR nem engedte, mivel személyiségi jogokat sértett volna, így morogva ugyan, de nem tette. Dolgoztam, mert kellett, kellett, hogy fenn tudjam tartani a szüleim és önmagam. Elvoltam a magam kis világában, élveztem az életet, bár a láncok csörgését mindig hallottam, ha túlságosan nagy volt a csend. Nem ilyen életet terveztem magamnak! Nem arról álmodtam, hogy fiatalon dolgozni kezdek, de ez nem kívánságműsor.

Tettem, amit kellett, beleragadtam egy mókuskerékbe, amely egyre jobban elnyelt. Egy nap azonban minden megváltozott. Fenekestől fordult fel a világom! A munkahelyre jött egy új fiú. Magas volt, szőke hajjal, ami a szemébe lógott, és olyan zöld tekintettel, amilyet azelőtt még soha nem láttam! Vékony orrában egy karika díszelgett, ahogy a szemöldökében is. Állán épp csak kiserkent a borosta, ahogy nekem is. Azonnal felkeltette a figyelmem, de nem csak fiatalos arcvonásaival, de a stílusa is megnyerő volt. Fekete motorosruhában járt. A bőrdzsekin a megszokott névvel ellentétben egy hatalmas lángoló koponya volt, a nadrágja szaggatott, oldalán láncok sokasága csörrent meg minden lépésénél.

Az első hetekben csak figyeltem. Lépni nem mertem, mert állandóan a főnökkel volt. Észrevettem a hasonlóságot, de azt hittem, az unokaöccse. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! Nem beszélgettünk, én csak lopva néztem rá egy-egy pillanatra, de nekem ez elég is volt.

Meglepődtem, mikor egy nap odalépett hozzám az ebédszünetben. Rám mosolygott, és leült velem szemben. Alaposan megnézett, ami kissé zavart. Soha nem tartottam magam jó pasinak. Hiába voltam én is magas, zavart a barna hajam és szemem, a vastag ajkaim, és a széles vonalú orrom a kerek arcomon. Egyszerűen úgy éreztem, hogy messze én vagyok a legrondább ember a világon!

– Szia! Nem zavarlak? – kérdezte meg, széles mosolya elvarázsolt, az arcom égni kezdett. – Mindig egyedül látlak. Nem sok barátod van idebent, ugye?

– Nem, nem igazán. – morogtam kelletlenül. – Tudod, a főnök nem kedvel. Elterjesztett rólam egy-két kellemetlen dolgot. Ha nem lenne a HR, már nem dolgoznék itt.

Zöld szemei kigúvadtak. Harag gyúlt bennük. Ajkai megremegtek, kikívánkozott belőle valami, de végül nem szólt. A kitáruló ajtóra nézett, amint belépett maga a Sátán. Tiszteletet parancsoló férfi volt. Magas, szőke haja kék szemeibe lógott. A hófehér ing alatt is látszott a tetoválása. Metszőn felém nézett, mire behúztam a nyakam. Elindult felém, amitől kivert a víz. A főnök nagy léptekkel haladt az asztal felé, aminél ültem. Tekintete megvetéssel és haraggal volt tele. Azt hittem, hozzám jött, nekem akar megint beszólni, de megállt az előttem ülő fiúval szemben, és rosszalló tekintetét neki szánta.

– Mit mondtam neked? – köpte a szavakat, és felemelve a kezét rám mutatott. – Nem kellene érintkezned a csürhével!

– Mondtad, meghallgattalak, de apa! Huszonöt vagyok! – állt fel a fiú, aki az apjánál egy fejjel magasabb volt, és zöld szemeiben ugyanaz a megvetés csillogott, mint az idősebb férfiéban. – Még mindig nem szólhatsz bele abba, hogy kivel beszélgetek! Az, hogy irányításmániád van, egy dolog, de nem vagyok a kis bábod!

– Anyád forogna a sírjában, ha tudná, hogy ezzel beszélgetsz!

A fiatalabb arca megfeszült. Érzékeny téma lehetett ez. Metsző tekintetében, amellyel az apjára nézett, nagyobb lánggal égett a harag. Egész teste remegett az indulatoktól, melyeket féken kellett tartania. Behunyta a szemét, és magában elszámolt tízig, mire újra kinyitotta.

– Szerintem meg azért, mert ilyen férje volt! – köpte, és elmosolyodott, mikor a felmenője szemében szomorúság csillant. – Nézd, apa! Tudom, hogy mit gondolsz róluk, mert minden nap végig kellett hallgatnom a regéd, de nem vetted észre, hogy ez engem nem érdekel?

Nagyot sóhajtott, mikor a főnök elment. Kilépett az ebédlőből becsapva az ajtót, amibe még az ablakok is beleremegtek. Lehajtottam a fejem. Szégyelltem magam, amiért miattam keveredett szócsatába. A nevét sem tudtam, ahogy ő sem az enyém, de megvédett, kiállt mellettem! Visszaült elém, és szélesen mosolyogva kezet nyújtott.

– Be sem mutatkoztam. – nevetett fel, és még szélesebb mosoly ült az arcára, amitől bennem kezdett felébredni valami. – Kukovetz Tamás vagyok.

– Nemes Nándor Norbert. – fogadtam el végre a felém nyújtott kezét, nevem hallatán kicsit megszeppent. – Örülök a találkozásnak!

A szünet végéig beszélgettünk. Elnézést kért a vaskalapos apja miatt, bár nem láttam értelmét. Nem ő volt velem bunkó, és nem tehetett apja homofóbiájáról sem. Jólesett a gesztus, szívet melengető érzés volt, hogy ismeretlenül is bocsánatot kért. Szünet végén viszont mind a kettőnknek mennie kellett. Nekem vissza, hogyha meghibásodás van, akkor rögtön ott teremhessek. Szerettem a munkám, viszont a főnök elviselhetetlenné akarta tenni a számomra. Már a felmondáson gondolkoztam, mikor Tomi megjelent.

Attól a naptól kezdve együtt ebédeltünk. Nem zavarta, hogy olajos vagyok, ami nem igazán akart lejönni, vagy megizzadtam a forróságtól. Beszélgettünk, nevettünk, ami miatt a főnök kezdett egyre jobban rámszállni. Mindenbe belekötött, amit csináltam: ha szüneten voltam, az volt a baj, ha pedig a munkám végeztem, akkor az. Idegileg kezdtem kikészülni miatta!

Két hétig ment így. Minden reggel gyomorgörccsel ébredtem. Nem akartam bemenni dolgozni, féltem, hogy mi vár rám bent, ennek ellenére minden nap megjelentem. Remegő kezekkel és lábakkal sétáltam oda az elromlott gépekhez. Több időmbe került a megjavításuk, de igyekeztem. A félelem úgy mart belém, mint éhes tigris az elejtett zsákmányba.

Egyik reggel már nem bírtam tovább! Ültem az ebédlőben, és csak piszkáltam az előttem lévő ételt. Félelemmel a szememben néztem körül. Vártam, hogy mikor jön be a főnök, és kezd el beszólogatni. Tomi velem szemben ült, és aggódva figyelte, ahogy a villámmal turkálom a rizibizit, de nem nyúlok hozzá.

– Minden rendben? – tette kézfejemre a sajátját, és aggódó, zöld szemeivel az én barnáimat kereste. – Idegesnek tűnsz!

– Nem bírom tovább! – fakadtam ki, mire rengetegen fordultak az irányunkba, de nem érdekelt. – Az apád pokollá teszi az életem! Már rettegve jövök be, nem tudom megcsinálni a hibákat, ahogy eddig, és ha nem sikerül, akkor üvölt velem! Minden szar miatt belém áll, majd mikor leteremtett, hogy egy utolsó buzi vagyok, jóízű mosollyal az arcán otthagy!

Tomi szemeiben harag gyúlt. Nyelnem kellett egy nagyot, ahogy néztem. Felállt, kicsörtetett az ebédlőből. Nem tudtam biztosra, de sejtettem, hogy hova készül: beszélni az apjával! Kicsit rosszul éreztem magam miatta. Nem akartam, hogy veszekedjenek, de nem bírtam már tovább! Eltakarítottam magam után, és elindultam, hogy beadjam a felmondásom. Elegem lett! Abban a két hétben annyira megviselt az egész, hogy jobbnak láttam elmenekülni.

Már a lépcsőnél jártam, mikor szembe találtam magam az apa-fia párossal. Tomi szomorúan nézett rám. Leeshetett neki, hogy mire készültem, de nem érdekelt. Már nem tudtam volna elviselni többet, és nem is akartam! Nem aludtam éjszakánként, alig ettem, és le is fogytam.

– Mégis mire készülsz? – állt elém a smaragdszemű.

A hangja élesen csengett, amitől megugrottam egy kicsit. Mióta az apja jobban rám volt szállva, minden hangosabb szóra megugrottam.

– Azt ne mondd, hogy be akarod adni a felmondásod!

– Márpedig de! Nézd, elegem van! Apád egyfolytában engem cseszeget, és már unom! – morogtam fennhangon, és az sem érdekelt, hogy az említett ott állt, és hallgatta, vagy hogy elhúzta a száját. – Ha nem a főnököm lenne, már leütöttem volna a gecibe!

–  Ha nem az apám lenne, akkor megtenném én is, hidd el!

Ezzel meglepett mind a kettőnket! A főnök csak tátogott, mint hal a szatyorban, mire én halkan, de felkuncogtam. Vetettem rá egy szomorú pillantást, és elindultam az eredeti célom felé. Ők követtek. Tamás ellenezte, míg az apja néma maradt. Várta, hogy tényleg megteszem-e, vagy sem. Mentem előre, nem hátrálhattam meg, hiszen elvette a kedvem az egésztől! Máshová még nem jelentkeztem, de ez nem jelentette azt, hogy maradni szerettem volna.

Az iroda előtt pár méterrel Tomi megfogta a kezem. Maga felé fordított. Arca tükrözte a benne tomboló szomorúságot, én azonban nem tudtam vele mit kezdeni. Megtörtem, és nem akartam a nyomást, amit éreztem! A lelkem szabadulni vágyott a pokolból, amibe csöppentem.

– Ha elhívlak randizni, meggondolod magad? – tette fel a kérdést, amibe bele is pirult. – Mondjuk, munka után beülünk egy kávéra?

– T-te el akarsz hívni egy r-randira? E-engem? – dadogtam, mint egy idióta.

Nem akartam hinni a fülemnek! Dögös pasi, ezt nem tagadtam, de álmaimban sem hittem volna, hogy érdeklem!

– Ki mást? Nemes Nándor Norbert, eljössz velem egy randevúra?

– Ha csak apádat akarod idegesíteni, akkor nem! – néztem a főnökömre, ki döbbenten emelte rám a tekintetét. – Kedves és aranyos fiú vagy, de nem ér ennyit az egész!

Tibi elmosolyodott. Apja viharos, kék szemeibe nézett, és bólintott. Nem értettem semmit! Miért biccentett? Miért hívott el randira? Ezzel akarják elérni, hogy maradjak? Szórakozik velem? Ennyit érnék a szemükben? A főnököm mellém lépett, hátba veregetett, és ellépett. A szemében a gyűlölet tovább izzott, de hagyta, hogy a fia döntsön.

– Akkor, eljössz velem? – nézett rám aranyos, kölyökkutya szemekkel. – Beszéltem az öreggel, nem fog baszogatni!

– Aha, én meg lány vagyok! Az apád abban leli örömét, hogy engem szekál! – üvöltöttem, a hangom bezengte az egész folyosót, és az irodából is kijöttek. – Azért gyűlöl, mert meleg vagyok, mert merek önmagam lenni, és mert félek tőle!

Néztem rá. Szemeimet marták a könnyek, a torkom elszorult. Félre kellett néznem, hogy ne lássa meg a kibuggyanó könnyeim. Remegni kezdett a testem, a félelem olyan mélyre itta már magát a lényembe, hogy nem mertem elhinni: Tamás igazat mond. Letöröltem kicsordult könnyeim, és ránéztem. Ő még mindig mosolygott. Zöld szemeiből áradt az aggodalom. Kitárta a karjait. Hang nélkül kért, hogy bújjak hozzá, ő majd megvéd, elbújtat a világ összes fájdalma elől! Gondolkodás nélkül léptem előre, és tettem, amit kért! A szívem félrevert, ahogy megéreztem a citrusos illatot, amely belőle áradt! Szorosan ölelt, nem érdekelte, hogy ki látja, a rosszalló beszólásokra is reagált. Elküldött mindenkit a fenébe, aki csak egy rossz szót is szólni mert.

– Elmegyek veled délután. – motyogtam a mellkasára, amit ő hallott, mert szorosabban fonta remegő testem köré a karjait. – Viszont most vissza kell mennem dolgozni!

Elengedett, és engem azonnal elfogott a hiány keserű érzése. Ő szomorúan nézett utánam. Intettem neki, mire apró mosoly jelent meg a szája szélén.

Egész nap nem találtam a helyem. Összetévesztettem a csillagcsavarhúzót a laposfejűvel, a szenzorokat és mindent, így jobbnak láttam elkéredzkedni. Kótyagos fejjel indultam a főnök irodája felé. A lábam remegett, nem tudtam, mi ütött belém. A gondolatra, hogy Tomi is bent lehet, nagyot dobbant a szívem. Hangosan kopogtam. Illedelmesen megvártam, míg felhangzott, hogy szabad, és beléptem. Nem tévedtem. Tomi az asztal felőlem lévő oldalán ült. Mind a ketten rám emelték a tekintetüket, mire még jobban elsápadtam. Nem találtam a helyem, a gondolataim egy fiú körül forogtak, aki tetszett, sőt továbbmegyek: a beszélgetések során kezdtem meg is kedvelni. Nem hittem el, hogy randevúra hívott!

– A-azért vagyok itt, – meg kellett kapaszkodnom az ajtó mellett álló kisszekrényben, nehogy összerogyjon a lábam – mert nem érzem megfelelően magam. Haza szeretnék menni!

– Menj nyugodtan, látom, hogy falfehér vagy! – szólalt meg a főnök, és bár a hangja ugyanolyan undorral volt átszőve, mint mindig, de a tekintete tényleg aggódó volt. – Tomi, kísérd haza! Nem szeretném, ha az úton baja lenne!

– Igazán nem szükséges ez. Nem akarok gondot okozni!

– Norbi, te vagy a legjobb karbantartónk! Nagy veszteség lenne a cégnek az elvesztésed! Tomi menj, kísérd haza!

A szemem kistányérnyira nőtt! Az az ember féltett, aki az eltöltött két évem alatt folyamatosan tüske volt a körmöm alatt, kimoshatatlan folt a mellényemen? Az, aki, ha tehette volna, egy lakatlan szigetre száműzött volna minden meleg társammal? Az, aki nem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem a megalázásomra? Tekintetem az előtte ülő fiatalra rebbent. Vajon mit mondott neki, hogy ennyire megváltozott a hozzáállása velem szemben? Mit tehetett, hogy a főnök aggódni kezdett értem?

Bólintottam, hogy értettem, és elindultam kifelé. Ahogy elengedtem a komódot, megrogyott a térdem, és egy hajszál választott el attól, hogy pofára essek. Két erős karnak köszönhettem, hogy nem csókoltam meg az egész irodát beterítő szőnyeget. Ahogy megéreztem karjait a derekam körül, lángolni kezdett ott, ahol érintett! Melegem lett, nagyokat kellett nyelnem! Ajkam kiszáradt, a levegőm elfogyott! Belé kellett kapaszkodnom, hogy el tudjam hagyni az épületet. Soha nem éreztem magam ennyire gyengének azelőtt! Ő végig erősen tartott, nehogy elessek. Citrusillata bódítóan hatott rám! Mélyeket lélegeztem, hogy minél többet érezhessek belőle! A lábam már nem remegett, de nem akartam elengedni. Ő tartott engem, már csak egy karral, de én úgy simultam az ölelésébe, mintha attól tartanék, hogy nem lesz holnap.

– Mit mondtál apádnak? – kérdeztem meg, mert a kíváncsiság furdalta az oldalam azóta, hogy elhagytuk az irodát. – Miért nem szemét velem?

– Ő mindig szemét lesz veled, ezt ne feledd! Engem sem fogadott el, de megtűr! – nevette el magát. A hangja kellemesen csengett, bár a rengeteg autótól, amely járta az utcát, nem igazán hallottam. – Megmondtam: ha nem akarja, hogy én is lelépjek, akkor kedves lesz veled, mert fontolgatom a randit.

Meglepett a válasza, de nem tagadhattam, jólesett. Jobban bújtam hozzá. Ő megerősítette a karját derekam körül. Az utcán sétálva páran beszóltak, mire meg-megrezzentem, de ő csak megszorította a derekam azt súgva, hogy nincs semmi baj. Fájtak a beszólások, a megvető tekintetek! Életemben először éreztem magam kirekesztettnek abban az országban, ahol felnőttem. A szívem fájdalmasan dobbant minden egyes sértő megjegyzésre, a kín fokozatosan nőtt bennem! Nem ezt érdemeltem! Tomi sem! Egyikünk sem, a melegek sem, senki! Miért kell mégis? A gyűlölet csak gyűlöletet szül!

Csak hallgattam, ahogy egyre több ember szól be nekünk. A szívem nem magam miatt vert félre, hanem a karjaiban tartó fiú miatt! Ránéztem. Mosolygott, de a szemében a fájdalom neki is ott csillogott. Harag gyúlt bennem! Mérhetetlenül bosszantott, hogy azért bántanak minket, mert öleljük egymást! Senki nem tudta, hogy rosszul lettem, hogy csak azért nem rogytam össze, mert ő fogott! Nehezen türtőztettem magam! A szörnyeteg, amely bennem megszületett, a bőrömnek feszült, belülről mart, kitörni vágyott!

Egy pillanat alatt történt. Egy felnőtt férfi gúnyos megjegyzéseit hallgattuk. A szitokáradat megállás nélkül folyt a szájából, és bennem elszakadt a cérna. Kitéptem magam a karból, amely tartott, és nekirongyoltam a pasasnak! A földön feküdt, én a hasán ültem, és a mellkasát ütöttem teljes erőmből!

– Miért? – üvöltöttem sírástól eltorzult hangon egész testemben remegve. – Miért kell mindig bántani? Nem hagyna már végre mindenki békén? A faszomat az egészbe már! Egyszerűen csak boldogan szeretnék élni, ez nekem miért nem jár? Nem tettem semmi rosszat, akkor miért kell? Nem tettem semmit, csak tettem, mit kellett, hogy a szüleimnek jó legyen, de végre én is élni akarok!

Két kart éreztem meg a hónom alatt. Tomi óvatosan leemelt a pasiról, aki ijedten nézett rám. A kirohanásomat többen látták. Voltak, kik ijedten, mások pedig szomorúan nézték az egészet. A jelenlévők között ott volt az anyám is, ki úgy szelte át a tömeget, mint kés a vajat. A földön ültem, és csak néztem a könnyeimen át, hogy sebes léptekkel halad felém. Elém érve leguggolt. Aggodalommal a szemében nézett rám.

– Mondd, kincsem, jól vagy? – simította végig tenyerét az arcomon. – Mi volt ez az egész?

– Nem, nem vagyok jól. Elegem van! Fáj! – a hangom kétségbeesetten csengett.

Az engem ölelő fiú elengedett, fel akart állni, de nem engedtem. A karja után nyúltam, hogy ne engedjen el, tartson szorosan!

– Miért kell mindig bántani? Mit ártottam én?

– Fiam, ez nem ilyen egyszerű! Nem vagy te rossz, de nem mindenki olyan, mint az apád és én. Nem mindenki toleráns és elfogadó, de ezt elmagyaráztam neked. Mi borított ki ennyire? Nem vagy te ilyen!

– Az apám. – szólalt meg halkan Tomi, mire felé kaptam a fejem. – Két hete rá van szállva, mert az apám egy homofób tetű. Norbi már kikészült. Sajnálom, őszintén!

– Te nem vagy az apád, és ez fordítva is igaz! – szólt anyu erélyesebben. – A családot nem mi választjuk meg!

Anyu kedvesen mosolygott rá, ami nekem is jólesett. Láthatta, hogy nem szimpla barát, már csak abból is, ahogy ölelt. Melegen figyelt minket barna szemeivel. Kicsit megdöbbent ugyan, de a kezemre fogott, amiben Tomié pihent. Némán adta tudtomra, hogy mellettem áll. Elmosolyodtam, és felálltam. Magammal húztam Tomit. Anyu elköszönt, míg mi mentünk tovább.

Nem messze egy kisebb kávézóba tévedtünk be. Az eladó kedvesen mosolygott Tomira, amitől éreztem, hogy éledezik bennem a zöld démon. Láttam, hogy miként nézett rá, abban a pillantásban több volt! Első látásra bejött neki, amit nem csodáltam, mégis zavart. A szörnyeteg karmai a húsomba martak. Abszolút nem volt kellemes érzés! Mélyeket kellett lélegeznem, hogy megnyugtassam magam.

Mindkettőnknek rendelt. Tudta már, hogy melyik a kedvenc kávém, mert minden ebédszünetben meglepett eggyel azóta, hogy elmondtam neki. Mosolygott, amitől a szörnyeteg, amely életre kelt bennem, nyugodni látszott, egészen addig, míg a kiszolgálólány elénk nem tette az italokat. Letéve az övét a tálcáról, végigsimított a karján, mire Tamás eltaszította a kezét.

– Na, de kérem! Milyen dolog ez?  – állt fel Tomi, és haragos tekintettel mérte végig a lányt, aki fülig vörösödött. – A főnökével szeretnék beszélni!

A lány porig alázva kullogott be a hátsó részen található irodába, hogy értesítse felettesét. Egy középkorú férfi lépkedett a lány mögött. Tekintetéből kiolvasható volt, hogy nem örült a zavarásnak. Az asztalunkhoz sétált. Lenézett ránk, és kicsit megdöbbent. Ismertem a férfit. A bátyám legjobb barátja volt, egy másik helyen együtt dolgoztak.

– Miben segíthetek? – tette fel a kérdést rám nézve. – Azt hallottam, hogy engem kérettek.

– Az történt, hogy mióta bejöttünk, ez a lány feltűnően bámulja a partnerem, és az előbb még a karján is végigsimított, ami nem igazán tetszett neki.

A férfi arca megmerevedett, ahogy az eladójára nézett. Sejtettem, hogy ebből nem kis balhé lesz, de nem érdekelt! Egy eladó nem kezdhet ki egy vendéggel, főleg ha az nem egyedül érkezett! Én legalábbis így tudtam.

– Amúgy mesélj, Norbikám, hogy vagy, ezer éve nem láttalak! – mosolygott rám, és a vállamra tette a kezét. – A bátyád még mindig ugyanolyan hülye, mint volt?

– Rosszabb, de ha nem baj, nem egyedül jöttem! Hétvégén gyertek át a barátnőddel, és beszélgetünk! Anyuval süttetek almáspitét.

A délután hátralévő része remekül telt. Elbeszélgettünk, elmeséltünk pár cikisebb gyerekkori történetet. Rengeteget nevettünk, de sajnos, az este hamarabb érkezett, mint vártam! Az a pár óra, amit kettesben töltöttünk, életem legszebb élménye volt, de nem mertem többen reménykedni.

Meglepődtem, mikor a randik folytatódtak. Boldog voltam, de nem akartam hinni a szememnek! Ő mindig megvárt munka után, még akkor is, ha nem dolgozott, hogy velem lehessen. A kávézást felváltotta a vacsorameghívás, séták a parkban. A fellegekben éreztem magam! Úgy rabolta el a szívemet, hogy észre sem vettem! Szálltam, mint a kalitkából szabadult madár, amelyik élvezi a szabadságát! Megéltem a pillanatot, a napokat, amelyek tovaszálltak ugyan, de rengeteg élménnyel szolgáltak. Séták a naplementében, amely tükröződött a Duna felszínén.

A legszebb élményem mégis akkor szereztem, amikor Tomi megjelent nálunk sátorral a kezében. Elsétáltunk a lemenő nap fényében a Margitszigetre. Felvertük a sátrat, és néztük a csillagokat.

– Tudod, gondolkodtam. – fordult felém.

A pléd szélét kezdte el csavargatni, amin feküdtünk. Már nem láttam a szemeit, a csillagok fénye nem volt elég hozzá.

– Mióta randizgatunk, érzem magam a legboldogabbnak! Soha nem hittem volna, hogy apám elfogad majd, hiszen mindig szívatott!

Szabad kezével megfogta az enyémet. Égni kezdett az arcom, a szívverésem felgyorsult, mint mindig, amikor hozzámért. A csókjaitól a pillangók a gyomromban kétszázzal verdestek, a lélegzetem bennakadt! Boldog voltam mellette, de még nem mondtuk ki hivatalosan is, hogy együtt vagyunk. A környezetemben mindenki észrevette a változást, de aminek igazán örültem, hogy a szüleim és a bátyám is elfogadta a választottamat. Tett is érte rendesen! Anyámnak minden látogatásánál szebbnél szebb csokrokat vett, apámnak a kedvenc borát, és a bátyámat megismertette egy kedves lánnyal. Az élet már nem is lehetett volna tökéletesebb! Viszont ott volt az a csillagfényes éjszaka!

– Szeretlek! – mondta ki, mire a szememből kicsordultak a könnyek. – Nemes Nándor Norbert, szerelmes vagyok beléd! Tiszta szívemből szeretlek!

Hangosan zokogtam fel, mint a kisgyerek, aki megkapja a várt ajándékot, mint aki megnyerte a lottóötöst, mert én bizony így éreztem magam! Megnyertem a főnyereményt, amit ki sem érdemeltem! Olyan férfi került az oldalamra, akiről csak álmodozni mertem a magányos óráimban!

– Kukovetz Tamás, én is szeretlek teljes szívemből! – csuklottam visszafojtva a sírást.

Elengedte a plédet, és kezei közé fogta az arcom. Hüvelykujjaival letörölte a könnyeim.

– Teljes szívemből szeretlek!

Megölelt. Hozzábújtam, és hagytam, hogy átjárja a testem a nyugalom, amit mindig éreztem, ha velem volt. Kellett pár perc, míg a könnyeim elapadtak. Ő végig a karjaiban tartott, és még utána is. Azon az éjszakán lettünk hivatalosan is egy pár. Azon az éjjelen kaptam meg azt, amire mindig is vágytam: egy társat, akinek a szíve az én nevemet dobogja, aki értem lángol.