A Földre szállt pokol

– Te tényleg komolyan gondoltad ezt a baromságot? – néztem Fábiánra haragtól izzó tekintettel, miközben egy visszataszító épületre, pontosabban egy rákcsapdára emlékeztető gyorsétteremre mutattam.

Magával a kinézetével nem lett volna gondom, de az, amiből a tulajdonos ihletet nyert, már annál inkább zavart. Remélem, senkinek nem kell bemutatnom SpongyaBob eléggé aberrált meséjét! Miért hoztam fel pont ezt? Mert ez az Sátán átka mellettem pont ebben a fosfészekben szerzett munkát mindkettőnknek! Már akkor éreztem, hogy a nem létező nyugalmam, és persze szofisztikált, művelt énem előtörni készül, amikor az utca sarkán felfedezni véltem az épületet. Olyan gyorsan repült el a bennem lévő úriember, mint a füst a kéményből.

– Most mi bajod van? – kérdezte Fábián ártatlanul, annak ellenére, hogy pontosan tudta, épp úgy utálom a mesét, mint kisgyerek a kelbimbót. – Csak próbáld ki, nem lesz olyan rossz!

– Mindenre ezt mondod! Aztán a szexhintából is mi lett? – tettem csípőre a kezem. – Elengedett az a kibaszott lánc, és beverted a fejed, ami úgy kongott, mint délben a harang!

Csak vállat vont, és kecsesen riszálva azt a formás seggét, elindult befelé az épületbe. Én követtem, mert miért ne tettem volna! Már az is csoda volt, hogy nyolc év után a sitten valahova még felvesznek! Az épületnek is csak jószándékkal mondható tákolmány belülről sem nyújtott szebb látványt, mint kívülről. A berendezés egy az egyben a mesebéli világot tükrözte, amitől úgy éreztem, hogy a gyomrom liftezni kezd! Meglepetésemre nem kevesen voltak, én meg azon kaptam magam, hogy elmerengek az itt evő emberek épelméjűségén.

Már ez is soknak bizonyult, de amikor megláttam a kasszánál – amely egy félbevágott csónakban volt – egy Tunyacsápnak öltözött alakot, ki akartam menekülni, de Fábián megállított. Ki akartam tépni magam a karjaiból, de erősen szorította a kezem. Könyörögve néztem rá, de nem engedett el. Olyan erősen markolta, hogy éreztem, mennyire fáj, de csak egy szúrós pillantást küldtem felé, ahogy húzott az ajtó felé, amelyen az állt: Iroda.

– Tényleg itt akarsz dolgozni? – kérdeztem meg halkan, és hangomból csöpögött az undor, a nem tetszés és a kétségbeesés is. – Nézz már körül, ez a hely egy vicc! Egy kibaszott vicc, csak én nem nevetek!

– Most mit vagy úgy oda? – értetlenkedett, bennem meg kezdett felmenni a pumpa. – Ez csak egy munkahely!

– Ez nem csak egy munkahely! Ez abból a rémségből vett fatákolmány! Tudod, hogy utálom azt a szart! Miért kínzol még mindig? Véletlen ültünk be arra a horrorra! Nem tudtam, hogy te rettegsz a zombiktól!

Erre már nem felelt, mert bekopogott az irodába, ahonnan pár másodperccel később felhangzott egy mély, rekedtes „szabad”, amitől a hideg kezdett el futkosni a hátamon. Belépve egy köpcös alak várt minket. Az első benyomásom az volt, hogy ez sem salátát eszik, ha már akkora, mint én meg Fábián összegyúrva, és megduplázva! Röviden fogalmazva: kibaszott dagadt volt! Úgy lógott a tokája, hogy simán össze lehetett volna fogni egy hajcsattal, a szeme alatti táskákért meg nemes márkák állhattak volna sorba, hogy elkérhessék a titkát! Komolyan, egy komplett tanfelszerelés elfért volna bennük!

Egy lépéssel Fábián mögött álltam. Nem mertem közelebb menni a férfihez, no, nem azért, mert fostam tőle, egyszerűen nem akartam, hogy a beszívott levegővel együtt én is a szájába kerüljek! Nem vágytam fogpiszkálóvá válni egy méretes szájban! A gondolatra is felállt a szőr a hátamon! Ahogy felállt, vettem csak észre, hogy termetes hasához elég vékony lábak kapcsolódnak, én meg azon kaptam magam, hogy azon agyalok, miért nem törnek össze, mint a ropi! Egy szekrényhez sétált, és kivett belőle két jelmezt. Miért is ne olyat, amelyik pontosan illik az étterem tematikájához! A kezembe nyomott egy Szandi jelmezt, amitől menten fel is ment bennem a pumpa! Én öltözzek csajnak, amikor én kúrogatom a mellettem álló srácot? Fábián meg megkapta azt az idétlen szivacsot! Persze, hogy ő öltözhetett be SpongyaBobnak, – vagy hogy a rákba hívják  – hiszen ő tudott hamburgert sütni!

– Én ezt nem veszem fel! – morogtam, és dobtam a földre a jelmezt! – Nem öltözöm be lánynak! Ennél még az a nyavalyás csiga is jobb lenne!

A dagi gúnyosan elmosolyodott, és elővett egy Csigusz jelmezt, amitől a padlón koppant az állam! Ha ez komolyan gondolta, hogy ebben fogok flangálni, valami baj lehet a fejével! Felszegtem az állam, és már távoztam volna, amikor Fábián szavai megállítottak.

– Szerintem, nagyon édes lennél abban a jelmezben! – mosolygott szemtelenül, és a kezemben tartott maskarára nézett. – Édes, ölelni való, cuki, dugni való csiga!

– Ha azt akarod, hogy itt dobjalak fel az asztalra, és dugjalak meg, folytasd! – morogtam, és sóhajtva egyet indultam vissza. – Most azonban írjuk alá a szerződéseket!

Fábián gyanakodva nézett rám, hogy mégis mi bajom lehet. Csak vállat vontam, és elsőnek firkantottam alá a lap alján, és hagytam el az irodát. Az a pár perc elegendő volt ahhoz, hogy az egész helyet elkönyveljem egy szarrakásnak! Értettem persze, hogy a sitt után nem lesz piskóta a beilleszkedés, de nem kellett volna minden szart elvállalni, hogy mi is hasznos tagjai legyünk a társadalomnak!

A kezdetektől utáltam a helyet, a témát, és mindent, amit képviselt! A jelmezek kényelmetlenek voltak, büdösek, és szinte minden nap végén lehetett volna mosni őket, de ezt sajnos, nem lehetett kivitelezni, mert tartalék maskarát a munkahely nem biztosított. Úgy éreztem magam, mintha a legnagyobb rémálmom kelt volna életre! Napi nyolc órában rohadtam egy csigajelmezben, amit hétvégente hiába mostam ki, keddre már olyan szaga volt, hogy ha tehettem volna, a saját közelembe sem jöttem volna! Fábián minden napot élvezett, de én nem. Ő minden reggelt mosolyogva kezdett, amitől őt is a pokolba tudtam volna küldeni. Este meg fáradtan rogyott az ágyba, így szinte nem is voltunk együtt.

Savanyú ábrázattal ültem a kanapén munka után kezemben a telefonommal, épp lehúzó véleményt alkottam arról a szartelepről, amikor Fábián a hátam mögött állva olvasta a megjegyzésem.

– Neked mi bajod? – kérdezte kedvesen, amivel csak jobban felkúrta az agyam. – Azt hittem, hogy megbékéltél már a hellyel!

– Soha! Az egy rakás lótrágya, te meg mosolyogva szívod be a szagot, amit áraszt! – álltam fel, és indultam a hálószoba felé. – Neked jó, mert oda meg vissza vagy azért a mesének is csak jószándékkal nevezhető elmebajért, de én nem!

– Nem csak erről van szó, igaz?

– Amióta azon a lepratelepen gürizünk, még csak kefélni sem kefélünk! – kiabáltam el magam.

Megfordulva az ajtó felé indultam. Felkaptam a kabátom, és hangos dörrenéssel mögöttem bevágtam az ajtót. Sétálni indultam. A lábaim maguktól vittek, nem igazán néztem, hogy merre megyek. Meglepődtem, amikor a temetőben találtam magam, Ákos sírjánál. A szemeimből könnyek folytak, a szívem fájdalmasan dobbant. Soha nem felejtettem el, hogy mit tettem!

– Te mit keresel itt? – hallottam meg egy rég nem hallott hangot magam mögött. – Azzal, hogy itt vagy, nem teszed jóvá, hogy megölted!

– Nem akarom jóvátenni! – álltam fel, és ellépve Ákos anyja mellett, kiindultam a temetőből. – Attól még sajnálhatom, hogy vér tapad a kezemhez!

Még bolyongtam egy kicsit a városban. Nem volt kedvem hazamenni. Felszálltam a buszra, és meg sem álltam egészen a Sátán-hegyig, ahonnan származom. Az utcákat járva számtalan emlék úszott be az elmémbe. Például az első olyan karácsony, amire emlékeztem. Tomi boldogan mosolyogva adta át az első játékfegyverem, majd leültünk egy hatalmas asztalhoz. Sok olyan emberrel ettünk, aki engem az első naptól kezdve, hogy odakeültem, elfogadott, szeretett, és segített a felnevelésemben.

– Hát, te? – Tomi hangjára megfordultam. – Mi a baj?

– Úgy érzem, hogy megőrülök!

Egymás mellett indultunk el. Beszámoltam Tominak a helyről, ahol dolgozni kényszerülök. A mindennapos idegeskedésről, a csomóról a gyomromban. Érdeklődve hallgatott. A közeli kocsmába ültünk be. Ő egy sört kért, én valami erősebbet. Le akartam részegedni, hogy egy ideig ne kattogjak azon, hogy milyen szar is az életem! Azt hittem, a börtön után… tényleg esélyem lehet a boldog életre, amit egyetlenegy hely, egy olyan munka, amelyet nem élveztem, képes volt megkeseríteni!

– Mindezt azért, mert beültettem egy zombis horrorra! – fakadtam ki a végén. – Tudja, hogy utálom a helyet, hogy legszívesebben felgyújtanám a gecibe, de nem érdekli! Élvezi, hogy szenvedek!

– Lépj! Ha neked ez nem fekszik, lépned kell! – tette a kezét az enyémre. – Csak ne öld meg!

Felnevettem. A sokadik pohár után éreztem, ahogy a fejembe kezd szállni az alkohol. Haza akartam indulni, de Tomi úgy vélte, hogy jobb, ha ilyen állapotban nem buszozok és tekergek a városban, így hazavitt. A régi ágyamba fektetett, betakart, mint gyerekkoromban, és még a homlokomra is adott egy puszit, mielőtt elaludtam volna.

Másnap reggel iszonyatos fejfájás közepette, hangos ordibálásra ébredtem. Fábián engem keresett. Megtalált. Másnaposan, álmosan kóvályogtam ki a konyhába. Fábián farkasszemet nézett
Tomival, mind a ketten feszült testtartással álltak egymással szemben. Komikusnak is találhattam volna a helyzetet, de túlságosan álmos voltam hozzá, és a fejemben a dobok nem akartam csendben maradni.

– Mi a faszom folyik itt? – kérdeztem meg elhaladva mellettük. – Hullazsák kell?

– Berontott ide, hogy ő elvisz téged dolgozni! – közölte velem Tomi.

– Feleslegesen tette! Én be nem teszem még egyszer oda a lábam!

– Miért nem? – kérdezte Fábián. – A hely remek, nem tudom, hogy mi bajod van vele!

Nem hittem a fülemnek! Millió alkalommal elmondtam neki, hogy attól a helytől rosszul vagyok! Gyűlölők bejárni, a munkatársaktól kiver a víz, a jelmezektől pedig kipattog a bőröm! Értetlen fejjel meredtem rá. Magamban elszámoltam tízig, hogy megnyugtassam magam, ez mégsem sikerült.

– Én szeretek ott dolgozni.

– Hát, én meg kibaszottul nem! – üvöltöttem el magam, amire Tomival együtt léptek egyet hátra. – Az első napon elmondtam, hogy úgy utálom a SpongyaBobot, mint kurva a kuncsaft nélküli estét, de nem hallgattál rám!

Fel-alá járkáltam a kis helyiségben. Meg kellett magam nyugtatnom, hogy ne keverjek le neki kettőt!

– A főnök egy kibaszott seggfej, a munkatársaknak annyi esze van, mint a kiszáradt iszapnak! – túrtam a hajamba. – A jelmezek büdösek, napi szinten lehetne mosni őket! A hangulat fagyosabb, mint hűtőházban! Minden idióta megjátszva magát mosolyog minden vendégre! Ja, a jelmezre visszatérve: kipattogok tőle! Az egész mese pont olyan, mint ez a hely: elmeroggyant és idétlen! Tüzet nem akarunk rakni a víz alatt? Esetleg akváriummal a fejünkön flangálni?

– Ez csak átmeneti helyzet! – lépett felém Fábián, amire én egyet hátráltam. – Egy kicsit bírd még ki!

– Nem! Nem akarok egy nappal sem tovább ott rohadni! Elegem van! Görccsel a gyomromban kelek, ha tudom, hogy be kell mennem! Láttad már azt a helyet a szemüveged nélkül? Olyan repedés fut a gerendákon, hogy attól félek, bármelyik pillanatban ránk dőlhet!

Fábián már kezdte volna a szokásos, de „jó ott nekünk” hülyeségét, de hátat fordítva, visszamentem a szobába. Neki lehet, hogy jó ott, de nekem nem! Az a fél év, amit eltöltöttem abban a koszfészekben, nekem rettenetes volt!

Felöltöztem, és elindultam, hogy beadjam a felmondásom. Egy perccel sem bírtam tovább ott dolgozni! Azt nem tudtam, hogy priusszal hová vesznek még fel, de reméltem, hogy egy magamfajta ember is érdemel egy második esélyt! Buszra szálltam, és eltántoríthatatlanul mentem előre. Már nem akartam azt a kibaszott kényelmetlen hacukát hordani, nem volt kedvem idétlenül vigyorogni az elmeroggyantakra!

Beérve a főnök gúnyos mosollyal az arcán jegyezte meg, hogy késtem. Az irodájába hívott engem, és a mögöttem kullogó Fábiánt is. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, ordibálni kezdett:

– Maguk mihaszna, elmeroggyant…

Nem tudta befejezni, mert egy jólirányzott jobbegyenessel eltörtem az orrát! Felüvöltött, de engem nem érdekelt! Gúnyos mosollyal az arcomon hajoltam le hozzá, hogy a szemünk egymagasságban legyen.

– Felmondok! Hallottad, faszkalap? – kérdeztem meg, ahogy kiegyenesedve elindultam a kijárat felé. – Dugd fel magadnak az összes büdös, rohadásnak indult jelmezed! Befejeztem!

– Fábió, ne csináld! – kérte Fábián könyörögve. – Még bocsánatot kérhetsz!

– Kér a faszom! Te meg, ha nem fejezed be, a SpongyaBob jelmezeddel fogsz kefélni! – fordultam felé megpördülve. – Ja, már megtetted, mert amióta ennek a köcsögnek dolgozunk, nem is keféltünk! Mi van, ez a féreg baszogat Rák úrnak öltözve?

– Te megvesztél? – kiabálta el magát Fábián is.

Megindulva felé, haragos tekintettel néztem rá. Ő hátrálni kezdett, úgy megijedt tőlem, amit nem akartam, de annyira fel voltam kúrva agyilag, hogy ez sem érdekelt! Minden megtett lépésemnél ő is hátrált egyet, egészen a falig. Megtámaszkodva a feje mellett a szemébe néztem. Tekintetében ott ült az a fajta szikra, amit a találkozásunkkor is látni véltem benne.

– Ha megjött az eszed, és még kellek, Tominál leszek! – löktem el magam a faltól, és hagytam el az irodát, majd az étteremnek is csak jószándékkal csúfolható, lerobbant kócerájt.

Sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, mint fél éve bármikor! Még visszanéztem a rákcsapdára emlékeztető viskóra, mielőtt a buszmegálló felé vettem volna az irányt. A busz még meg sem érkezett, Fábián már szaladt felém. Ahogy odaért, felrántott ültömből, és szenvedélyesen megcsókolva nyomott az üvegnek:

– Csak nem hitted, hogy a melót választom a pasi helyett, aki egy kis börtöncellában elrabolta a szívem?