A portás

Földbegyökerezett lábbakkal álltam anyámmal szemben. Láttam, hogy jár a szája, de nem hallottam egyetlen egy szavát sem. Az agyam ki akarta rekeszteni a hangját. Azt még tisztán hallottam, hogy kijelenti, a középiskola utolsó két évét a koleszban fogom tölteni, de utána semmit. Nem arról volt szó, hogy utált engem, én voltam a szemefénye, csak az élet néha ostoba játékokat játszik az emberrel. Őt áthelyezték az ország másik felébe, de szerette volna, ha abban a kisvárosban fejezem be az iskolát, és érettségizek le, ahol kezdtem, de én nem tudtam egyetérteni az egésszel.

– Megyek veled! – mondtam veszélyesen halkan, amiből tudta, hogy elvesztette a velem folytatott csatát. – Te maradtál egyedül nekem. Szerinted színjeles tanulóként folytatom, ha nem vagy mellettem? Ennyire még te sem lehetsz naiv!

– Németh Tamás Teodor! – ejtette ki a teljes nevem. Régebben megijedtem, ha így hívott, de már nem voltam ötéves. – Itt vannak a barátaid, itt van az életed, milyen anya lennék, ha magammal cibálnálak?

– Mondjuk, jó? – kérdeztem meg hitetlenkedve, elindultam az ajtó felé, de még visszafordultam. – Ha nélkülem mész el, többet nem látsz! Elmegyek kurvának valamelyik bárba, és nézhetsz, hogy mi lett a kicsi fiadból, aki kitűnő eredménnyel érettségizhetett volna le!

Elhagyva a házat mentem a parkba, hogy találkozzam Dénessel, aki gyerekkorom óta a legjobb barátom volt. A lugas hatalmas ugyan nem volt, de annál hangulatosabb. Egy hatalmas, szerteágazó rózsaösvény vezetett el mindenfelé: a középen elhelyezett mesterséges tóhoz, a faragott fakapuhoz, a szívalakú kis virágoskerthez. Röviden az egész ligetet belengte a rózsaillat. A megszokott helyünkhöz mentünk. Egy többszáz éves, hatalmas tölgy tövében volt egy pad. A rácsain millió lakat díszelgett. Hasonló céljuk volt, mint a szerelemlakatoknak, amelyek amúgy a park túlsó végében voltak, csak ide a barátok aggatták fel a zárakat. Az enyém és Dénesé is ott volt. Még elsőben raktuk fel, mikor egy nagyobb veszekedést követően kibékültünk. Óvoda óta ismertük egymást. Már nem emlékszem, hogy mi miatt ment a hajtépés, de elég sokáig tartott.

– Megint mit talált ki anyád? – kérdezte a legjobb barátom, ahogy odaért.

Fáradtnak látszott. Zöld szemei alatt sötét karikák jelezték, hogy küzdött azért a kevés alvásért is, ami jutott neki.

– Elveszi a nem is létező játékkonzolod? Netán mehetsz a nagyanyádhoz, mert megetted az utolsó rumosdiót?

– Az iskola kollégiumának lakója leszek, mert ő nem visz magával! – morogtam kelletlenül, és hátam a pad támlájának vetettem. – El sem hiszem, hogy képes itthagyni!

– Nem fog! Anyád ahhoz túlságosan is szeret!

– Mióta tudja, hogy úgy bukom a faszra, mint kisgyerek a csokira, már nem.

Az iskoláig már kevesebb mint három hét volt hátra. Nem gondoltam volna, hogy anyám tényleg megteszi, és elmegy nélkülem, de megtette, engem meg várt egy kollégiumi szoba, egy idegen fiúval, kiről nem tudtam semmit. Mérges voltam, sértett, és fájt, hogy anyu elment! Az iskola kezdetéig a nagyinál voltam. Ki sem jöttem a szobámból, nem akartam még csak egy légtérben sem tartózkodni velük.

Nem utáltam őket, csak nem szerettem. Apu halálakor anyámat elhordták mindennek. Soha nem szerették, ezt éreztették is vele. Engem szerettek, de az, hogy utálták anyut, befolyásolta az érzéseimet irántuk. Számtalan alkalommal vesztem velük össze ezen, de ők csak hajtották a maguk igazát. Bár már nem volt a legjobb a viszonyom édesanyámmal, de senkitől nem fogadtam jól, ha szidni merte.

A szeptember elseje már a koleszban köszöntött. Egy nappal előtte cuccoltam be, de már úgy éreztem, hogy ez a két év, amit el kell ott töltenem, maga lesz a halál! Nem ismertem onnan sok embert, mert a kollégisták úgy éltek, mint a szektások. Nem beszélgettek, csak egymással, barátkozni is csak azzal barátkoztak, akik egy volt közülük.

Elveszve sétáltam a hatalmas épület folyosóin, keresve a szobám. Hiába mondták meg, hogy hányas számú ajtó mögött keressem, nekem annyit mondott az egész, mint egy idősebb embernek a snapchat vagy az instagramm. Nehezen, de megtaláltam. Már épp nyitottam volna be, mikor kivágódott az ajtó. Egy meglehetősen alulöltözött lány rohant ki rajta, fellökve engem.

– Figyelj már a négy szemed elé, te vak picsa! – kiabáltam utána.

Felnéztem az ajtóban álló fiúra, aki megdöbbenve nézett le rám. Mosoly ült az arcán, ami nálam egy bizonyos szinten kiverte a biztosítékot.

– Te meg mi a faszt nézel?

Döbbenete kiült az arcára, ennek ellenére kezet nyújtott felém. Elfogadva azt felhúzott a földről. Előttem lépkedve ment vissza a szobába, így szemügyre vehettem a fenekét. Nem volt rossz látvány, be kellett ismernem, de barátnője lehetett, már abból kiindulva, hogy az a picsa alig viselt valamit. Sajnos, le kellett vennem róla a szemem, mert körülnéztem a szobában. Két ágy kapott helyet a fal mentén, közöttük volt két asztal. Az egyiken egy laptop hevert, mellette könyvekkel.

Lassú mozdulatokkal kezdtem el kipakolni. Valahogy bezsúfoltak a kis szobába két hatalmas szekrényt. Soha nem sírtam, nem voltam az a fajta, aki itatja az egereket, de abban a pillanatban majdnem elbőgtem magam. Ahogy a ruháim helyet foglaltak a polcokon, úgy éreztem, a szabadságom egy részét ellopták tőlem. Mikor végeztem a szekrénnyel, már csak a laptopom volt hátra, és pár kép. Remegő kézzel tettem le a gépem az íróasztalomra, mellé azt a két képet, amit magammal hoztam.

Ahogy készen letten a kipakolással, leültem az ágyamra. Bánatosan csillogó, kék szemekkel néztem magam elé. Óvatosan újra körbenéztem a szobában, mert még mindig nem akartam elhinni, hogy anyám bedugott egy ilyen helyre. Már nem voltam gyerek, el tudtam volna látni magam, hiszen mindig arra törekedett, hogy megtanuljak főzni, mosni. Gyerekkorom óta azt nevelte belém, hogy ne legyek elveszett, hogy tartsak magam körül rendet, és tudjam ellátni magam.

– Letörtnek látszol, – megijedtem, mikor meghallottam a szobatársam hangját, nem szoktam hozzá, hogy osztozzam a szobán – minden rendben?

– Semmi nincs rendben! – morogtam, mire ő felhúzta az egyik szemöldökét. – Ne haragudj, de valahogy nekem ez az egész új! Tudtam, hogy jönnöm kell, de nem számítottam arra, hogy tényleg egy ilyen lepukkant helyen kötök ki, egy halom idegennel körülvéve.

– Nemes Patrik.  – állt elém, és nyújtotta a kezét. – Az a liba, aki meg fellökött, Erika, a barátnőm.

– Németh Tamás Teodor! – fogadtam el a kezét, és ráztam meg. –  Azt hiszem ennyi.

Felnevetett, zöld szemeibe jókedv költözött, úgy éreztem, szereztem egy barátot. Már az első nap meglepett. Nem voltam az a társasági ember, Dénesen kívül egyetlen egy barátom volt, de ő kiköltözött a tengeren túlra. Krisztián remek ember volt, mindenki szerette. Megdöbbentem, mikor közölte velem, de reméltem, hogy kint boldog lesz. Csak a barátját sajnáltam, Bálintot, de tudtam, hogy nem lesz egyedül, mert Krisz ikeröccse, Peti mellette lesz majd, hiszen a legjobb barátok voltak.

Az első igazi sokk akkor ért, mikor egy hűvös szeptemberi reggel elkéstem az iskolából. Patrik az előző estét nem töltötte a szobában, mivel Erikát engesztelte ki újfent. Alig két hete laktam a kóterben, de már tucatszor kaptak össze, és békültek ki, szakítottak, és jöttek újra össze, így már nyomon sem követtem, hogy épp milyen viszonyban állnak egymással. Azt viszont csodáltam, hogy bármennyire is haragudtak a másikra, dugni azt tudtak! Mivel a szobatársam nem volt a szobában, és nem is keltem fel az ébresztőre, így becsengetés előtt húsz perccel ébredtem fel. Sebtében kaptam magamra az iskolai egyenruhát, amit mellékesen megjegyezve: utáltam is, és futásnak eredtem.

Az első órát jelző csengőre értem be, de a portás már zárta is volna be az ajtót, hogy senki ne tudjon közlekedni se ki, se be. Megakadtam a lépésben. Addig a napig egyszer sem találkoztam a sráccal, legalábbis nem emlékeztem rá, de első látásra megmozgatott bennem valamit. Sötétbarna haja volt, amely kócosan meredt minden irányba, sötétzöld szemeivel bosszúsan nézett rám. Izmos mellkasára ráfeszült a sötétszürke póló, széles válla, a nyakán kidudorodó ér elérte, hogy melegem legyen tőle. Lentebb nem mertem nézni, mert attól féltem, ha vetek rá akár egyetlen pillantást is, spontán kapok lángra, és gyufaként végzem. Ennek ellenére megtettem. Lenéztem, és tizenhat évem alatt egyszer sem láttam olyan kerek feneket, mint az övé volt! A kosárlabda is megirigyelte volna a gömbölyűségét! Erőszakkal kellett elfordítanom a szemem, hogy ne nézzem. Alig lehetett több nálam, a húszas évei elején járhatott. Ismerős volt valahonnan, de nem ugrott be, hogy honnan.

– Ma még bemész, vagy kizárjalak? – kérdezte meg, a hangjában nem csengett harag, inkább az elégedettség. – Ha kibámészkodtad magad, akár be is mutatkozhatnál!

– E-elnézést! – dadogtam zavaromban, és a szemeibe néztem, melyekben csillogott a jókedv. – Teodor a becsületes nevem.

– Te most dadogsz, vagy ennyire zavarban vagy? – nevette el magát, amitől a vér egyenesen délre kezdett el száguldani. – Az első órát már lekésted, gyere, beszélgessünk!

Döbbenten kezdtem el sűrűbben pislogni. Nem hittem a fülemnek, a szememnek sem akartam, de az valahogy mellékessé vált. Beszélgetni hívott? Engem, a kis szürke egeret? Elindult. Én megráztam a fejem, és követni kezdtem. A portársnak fenntartott kis irodába vezetett. Nem volt nagy, csupán egy asztal és két szék volt benne, na, meg egy könyvespolc, amely roskadásig meg volt rakva. Odaléptem, és elkezdtem nézegetni a könyveket. A szívem félrevert egy ütemet, mikor megláttam Rácz-Stefán Tibor több művét is! Nekem megvolt tőle a Téged kérlek karácsonyra, és az Éld át a pillanatot nyomtatott verzióban, a többit megvettem e-book olvasóra. Remegő kézzel emeltem le a Pokolba a jó pasikkal című könyvét, és fordultam meg, hogy ránézhessek.

– Ezt már olvastam, Hunor és Gergő kapcsolata megindító. – mosolyodtam el, ahogy figyeltem őt. Meglepődött, ezt láttam rajta, de mást is, amit nem tudtam hova tenni. A vágy a szemében, amellyel engem nézett, a mosoly az arcán… – Amúgy illene bemutatkoznom dadogás nélkül és tisztességesen: Németh Tamás Teodor vagyok.

– Németh Tibor Tamás.

Hallom, ahogy az állam a földre koppan! Szemeim kistányérnyira nőnek, ahogy őt figyelem.

– Sima t, vagy th?

– Th, de ez miért számít?

Nem válaszolt, csak tűnődőn nézett rám. Elfordult, hogy kivegyen a kis szekrényből, amit észre sem vettem, két csészét. Annyira a könyvespolcra fókuszáltam, hogy észre sem vettem a kis komódot, és a hűtőszekrényt sem. Bár mindig is olyan voltam, hogy ha megláttam pár könyvet, már nem figyeltem másra! Végignéztem, ahogy kávét önt mindkettőnknek, és az asztalra teszi. Elővette a cukrot, a tejet és mézet, hogy ízlés szerint ízesíthessem a kávémat. Az egyik székre mutatott, hogy foglaljak helyet, ő pedig leült velem szemben.

Megfigyelte, ahogy tejet öntök a kávémba, némi mézzel, és két teáskanál cukorral. Zavarban voltam, hogy figyeli minden mozdulatom, miközben hümmögött. Amint megvoltam, ő is elkészítette a kávéját az ízlése szerint. Ugyanúgy itta, mint én. Meglepett, de nem bírtam legyűrni a késztetést, hogy mosolyogjak, így hagytam, hogy felfelé görbüljön a szám. Farkasszemet néztünk, miközben belekortyoltunk a koffeines italba. Egyszerre tettük le a csészét, de még mindig nem szólaltunk meg.

A csend nem volt kellemetlen. Végigmért, mire halovány pír szökött az arcomba. Tudtam, hogy nem vagyok egy bányarém, sőt, sokak elmondása szerint a fekete hajam és égszínkék szemeim igazán jól illettek kisfiús sármomhoz. Rengetegszer megkaptam, hogy hiába vannak fiatalos vonásaim, a felsőtestem, már amit a póló engedett látni, magáért beszél. Nem voltam túl izmos, de azért vékonynak sem mondhattam magam. Rengeteg órát töltöttem el a konditeremben, hogy megforduljanak utánam a lányok és fiúk egyaránt!

– Meglep, hogy egy heteró fiú Tibit olvas. – törte meg a csendet.

A feltételezés is sértő volt, miszerint a lányokat szeretem! Soha nem szerettem őket, és nem is fogom! Az arcomra kiült a nemtetszés, elhúztam a szám.

– Ne haragudj, nem állt szándékomban megbántani!

– Nem, nem bántottál meg, csak a feltételezés kicsit sértő. – hajoltam kicsit közelebb hozzá, így a póló kicsit lógni kezdett a nyakamnál, rálátást nyújtva a mellkasomra, és a nyakamban lévő láncra, amelyen egy pride-os függő lógott. Észrevettem, hogy azonnal odapillantott. – Nem nevezhetem magam heteroszexuálisnak, mert nem érdekelnek a lányok. Persze szépek, meg minden, de nem keltenek bennem vágyat.

Úgy meredt rám, mintha minimum még két fejem nőtt volna! Soha nem értettem ezt a „külső alapján megítélni valakit” dolgot! Lehet, hogy férfias járásom volt, nem ringattam a csípőm, sőt, még csak nem is affektáltam, és kezdtem el vinnyogva beszélni, de miért kell külső alapján megítélni bárkit is? A könyvről sem a borító alapján alkotunk véleményt. Igaz, hogy kell a jól kinéző csomagolás, hogy leemeld a polcról, de ha nem olvasol bele, nem fogod tudni, hogy miről szól.

Miután túltette magát a sokkon, hogy meleg vagyok, kellemesen elbeszélgettünk. Tőlem szokatlan módon még a telefonszámom is megadtam neki. Folytattuk volna még a trécselést, de az órát jelző csengő jelezte, hogy lassan elárasztják a folyosókat a diákok, Tibinek pedig figyelnie kell, hogy ne legyen túl nagy a felfordulás. Kiléptünk az irodából. Ő ment a helyére, én pedig felkerestem az osztályfőnököt, hogy elnézést kérhessek a késésem miatt.

A tanári felé haladva megpillantottam Patrikot, aki Erikába kapaszkodva épp mandulavizitet tartott a lányon. Elmosolyodtam a látványra, bár sejtettem, hogy a nap végére megint fasírtban lesznek, mert az én szobatársam annyi érzelemmel volt megáldva, mint egy cigarettacsikk. Erre rájöttem a két hét alatt. Sajnos, másra is! Érzéketlen, figyelmetlen, és ha rájön a kangörcs, nem néz senkit és semmit, csak végre dughasson egy jót! Nem egyszer fordult elő, hogy Erikával berontott a szobába, és körül sem nézve esett a barátnőjének. Mindig kimenekültem, mielőtt az összes ruha lekerült volna róluk.

A tanítás végére úgy éreztem, mint akiből kisajtoltak minden energiát. A késésemnek híre ment a tanárok között, ezért az összes engem feleltetett. Persze mindegyik feleletem ötös lett, amire büszke is voltam, de nem számítottam arra, hogy még az órák után sem hagynak békén. A történelem tanárnő akkor talált meg, mikor készültem elhagyni az iskola épületét. Ha anyám nem nevelt volna belém egy kis illemet, elküldtem volna az Antarktiszra, hogy baszogasson már valaki mást. Fáradt és nyűgös voltam, a hátam közepére sem kívántam még Emesét, a rémet is.

– Tomikám, ha lennél olyan kedves, segítenél nekem felhozni a vetítőgépet az alaksorból! – mosolygott rám, bár azt én aligha neveztem volna annak.

Sárgás fogai majdnem kiégették a retinám! Megnyúlt bőre, minden egyes fejmozgása során lengett, akár a zászló. Tudtam én, hogy túlsúllyal küzdött fiatalabb korában, de nem tudtam nem észrevenni, ezt az esztétikai hibát.

– Nehéz az egy magamfajta öregasszonynak.

– Erre bezzeg idős, de mikor le kell verni a gyereknek kettőt, mert késett, arra nem. – motyogtam az orrom alatt, ám pechemre meghallotta. – Múltkor is azt hittem, lefejelem az asztalt!

Tekintetéből egy pillanat alatt tűnt el a jókedv. Úgy méregetett, mint az utolsó szál kolbászt szokás a hentesnél. Jobbnak véltem, ha a továbbiakban bölcsen csendben maradok, mert képes lett volna szempillantás alatt letépni a fülem. Ugyan már nem lett volna szabad ütni a gyerekeket, ennek ellenére Emese tanárnő élt a módszerrel. Nem egy osztálytársamat érte meglepetés, mikor elsült a pedagógus keze. Persze még mindig jobban jártunk, mint a másik tanárral. Nekünk testnevelést és földrajzot tanított. Ágnes tanárnő, vagy ahogy mi hívtuk: a Szemérmes keze is sűrűn csattant el. Egészen addig, míg az egyik diák vissza nem adta neki! A beceneve onnan eredt, hogy minden testnevelés órán hallottuk azt a mondatot a szájából, hogy ő szexuális zaklatásnak van kitéve. Ehhez csak annyi kellett, hogy valamelyik fiúnak a tesi nadrágja lejjebb legyen, mint az alsója.

Azt hittem, sérvet kapok, amikor felemeltem azt az átkozott vetítőgépet! Mire felcipeltem az alagsorból, már olyan vörös volt a fejem, mint az érett paradicsom. Ha Tibi nem jön a segítségemre, elejtem azt a vackot.

–  Gyere, segítek! – lépett mellém, és fogta meg ő is a szerkezetet. – Nem könnyű, nem igaz?

– Szerintem egyedül is elbírja, erős fiú ő! – morogta a töri tanárnő, mire Tibi szemöldöke a magasba szaladt. – Leszokhatnál már arról, hogy mindenkinek segítesz!

– Nem mindenkinek, de vannak különleges esetek. – prüszkölte, és eléggé haragos tekintettel méregette a nőt. – Maga meg leszokhatna már arról, hogy feleslegesen ezzel bünteti a későket! Amúgy sem működik ez a vacak, minek cipelteti? Elég lenne egy délutáni bezárás, vagy valami.

A nő arca egy szempillantás alatt vált vörössé. Morogva vitette vissza az alaksorba a hulladéknak sem jó vacakot, majd utamra bocsájtott. Tibi munkaideje is lejárt, így egy darabig elkísért. Némán sétáltunk egymás mellett. Élveztük a természet hangjait, a madarak csiripelését. Hirtelen támadt fel a szél. A kollégium nem volt messze, így mind a ketten futva tettük meg az utat. Alig, hogy beléptünk a hatalmas ajtón, kezdett el szakadni az eső. Az első villámlásnál megugrottam. Rettegtem a mennydörgésekkel tarkított viharoktól!

Remegő lábakkal vezettem Tibit a szobám felé, remélve, hogy péntek lévén Patrik újfent Erika kegyeit élvezve tölti el az éjszakát. Nem akartam hazaengedni, mert a falu másik végében lakott. Gyalog tíz perc, de olyan hevesen zuhogott az eső, hogy bőrig ázott volna, míg hazasétál. Benyitva a szobába elmosolyodtam, Patrik sehol, egy üzenet az ágyamon. „Hétfőn találkozunk!” Behívtam Tibit, hogy ne álljon már a folyosón. Körbenézett, és mosolyogva leült az ágyamra. A falak már nem voltak olyan csupaszok, mint, mikor beköltöztem. A kedvenc bandám poszterei díszítették, a hatalmas mardekár zászló mellett. Én helyet foglaltam szobatársam ágyán, mikor megszólalt a telefonom. Anyám keresett, ezért fel kellett vennem. Két hete nem hallottam felőle semmit.

– Neked nem halott vagyok? – szóltam bele a telefonba ridegen. Azon a napon, mikor elváltunk, hatalmas vitába keveredtünk, aminek a végén azt találta mondani, hogy neki többé nincs fia. – Feltámadtam nagy hirtelen?

– Te is tudod, hogy nem gondoltam komolyan! Találtam megoldást a helyzetre. – a hangján hallottam, hogy mosolyog, mire rossz érzésem támadt. – A nagynénéd a férjével beköltözik egy kis időre a házunkba, ha akarsz, haza tudsz menni.

– Nem! Tudod, hogy megvetnek. Szerinted, milyen életem lenne a mellett a szuka mellett? A görény férjéről már nem is beszélve? Én lennék a kis buzi, akit ugráltathatnak minden szarért!

– Ne túlozz, már megbeszéltem velük. Várnak téged. Kincsem, ne legyél már ennyire haragtartó!

– Nem vagyok haragtartó, de előbb gyújtom fel a házat, mintsem betehetnék oda a lábukat! Menjenek a híd alá, vagy mit bánom én, de oda nem visznek semmiféle baktériumot, ami a retkes bőrükről származik!

Lecsaptam a telefont. Anyám mégis, hogy képzelte, hogy beköltöztet bárkit is a házba? Próbált visszahívni, de nem vettem fel a telefont. Először bedug egy kollégiumba, amit már nem is bántam, majd mikor kezdem jólérezni magam, akkor kitalálja az újabb hülyeségét?

Megráztam a fejem, és idegesen Tibire néztem. Döbbenet ült az arcán, de azért mosolygott. Átült mellém, és megfogta a kezem. Mohazöld szemében valami kavargott, amit még mindig nem tudtam hova tenni. Arcára pír ült ki, ahogy engem nézett. Nem hajolt közelebb, nem csókolt meg, csak figyelt engem. Minden mozdulatomat. Kicsit kellemetlenül éreztem magam.

– Tudod, Teodor, egy ideje már figyellek téged. – szólalt meg halkan. Megdöbbentem az őszinteségén, de jólesett, amit mondott. – Különleges vagy! Két éve dolgozom portásként az iskolában. Mikor először megláttalak, tudtam, hogy meg akarlak ismerni! Tetszett, amit láttam!

Elmerengve néztem rá. Emlékeztem arra a napra, amikor először találkoztunk, de akkor nem foglalkoztam vele. Két éve történt egy borús téli napon. Az egyik osztálytársam ballábbal kelt fel, és mindenkibe belekötött, köztük Tibibe is, aki akkor érkezett meg. Próbálta megbékíteni a fiút, aki épp hosszasan ecsetelte egy lánynak, hogy mennyire nem tartja nőiesnek, és a ruházata is enyhén kurvás. A lány már emelte a kezét, hogy felpofozza a kötekedő fiút, de közéjük álltam, és én kaptam a srác helyett.

– Mi lenne, ha nem emelgetnéd a kezed, a végén még eltörik, amilyen kis gebe vagy! – mordultam fel, ahogy az arcomhoz kaptam, a tekintetem haragosan fénylett, és egy lépéssel a nálam egy fejjel alacsonyabb lányka elé álltam. – Négy kibaszott évet kell lehúznod emellett a fasz mellett. Ha már elsőben megutáltatod magad vele, és ezáltal mindenkivel, szerinted milyen lesz a középiskolai életed?

Nem mert megszólalni. Én oldalra kaptam a fejem, mikor mellém állt valaki. Tibi volt. Akkoriban kicsit vékonyabb volt, a feneke sem volt olyan kerek, és a haja is fekete volt. Végignéztem rajta, de nem keltette fel a figyelmem.

Az emlékre elvigyorodtam. Újra végigmértem. Ez a két év előnyére vált! Dögösebb lett, izmosabb, és olyan segge lett, hogy mióta megpillantottam, arra vágyom, hogy beleharaphassak! Felfedezve a különbségeket a Tibi, aki velem szemben ült, és a két évvel korábbi fiú között, bennem fellobbant a vágy. Éreztem, ahogy belülről perzsel. Kitörni vágyik, szabadnak lenni, és veszélyesen közel kerülni a tűzhöz, hogy érezzem a lángnyelvek izzását, forróságát! Meg szerettem volna tenni, rávetni magam Tibire, de a józan ész megálljt parancsolt. Nem tehettem meg! Ekkor értettem meg, hogy mi fénylik a szemeiben: vágy, hogy érinthessen, csókolhasson!

– Nem lenne kedved beülni velem valamikor egy kávéra? – kérdeztem meg tétován.

Addigi életem során egyszer sem randiztam. Nem mondom, hogy szűz voltam, mert nem. Volt nem egy egyéjszakás kalandom, de több nem igazán.

– Vagy esetleg sütizni egyet?

– Te most randira hívsz engem? – kérdezte meg, a hangjában csengett a jókedv, a boldogság, és az elégedettség. – Tényleg elhívsz egy randira?

– Azt hiszem, még egyen sem voltam. – vakartam meg a tarkóm, és elpirultam. – Általában csak felszedtem a pasikat, megfektettem őket, és mehettek is Sátán hírével. Azonban te más vagy, veled szeretnék randizgatni!

Az első randira a következő héten került sor. A kávé helyett moziba mentünk, ahol valami romantikus filmet néztünk meg. Végignéztem, de nem kötött le igazán. A mellettem ülő fiút néztem titokban. A mosolyát, vagy éppen a könnyeket, amelyek a szeméből csordultak ki egy szebb jelenet alatt. Meglepett, hogy ennyire érzékeny tud lenni! Tetszett a gondolat, hogy van benne valami, ami a legtöbb partneremben nem volt meg! Ők csak dugni akartak, érzelmek nélkül, míg Tibi nem félt kimutatni őket. Üdítő volt a gondolat, hogy nem csak egymenetes pasi!

A mozi után elmentünk enni. Nem tudtam eldönteni, mire is vágyom igazán, ezért ráhagytam a döntést. Nem csalódtam. Az általa választott étel nagyon finom volt. Nem túl zsíros, így nem kellett plusz gyakorlatot végeznem a konditeremben. Nem hittem volna, hogy ennyire ismeri az ízlésem, de ha belegondolok, akkor ő maga mondta, hogy két éve figyelemmel kiséri az életem, ami hátborzongató volt, de egyben hízelgő is. Kellemes napot töltöttünk együtt, de sajnos, korán vissza kellett mennem a kollégiumba, mert másnap iskola volt, na, meg annak a börtönnek megvoltak a szabályai, amelyeket jobb volt betartani.

A hetek fénysebességgel teltek el. Az órák, a délutánok, melyeket együtt töltöttünk. A hétvégék érdekesen alakultak, mert hol a koleszban töltöttük őket, hol Tibi lakásán, amelyet az iskola állt neki. Elvoltunk, de egyikünk sem mondta ki hivatalosan a járást. Éreztem, hogy bennem a vágy napról napra nő, a szívem minden alkalommal hevesebben dobbant, mikor megláttam őt. Mosolyom az arcomra fagyott, de ennek ellenére sem mozdítottam a kapcsolatunkon. Arra vágytam, hogy ő tegye meg! Minden egyéjszakás kalandot én szedtem fel, szerettem volna, ha végre valaki engem hódít meg, és reméltem, hogy az a valaki Tibi lesz!

Kezdtem elveszteni a reményt. Még egy hét repült el úgy, hogy nem történt semmi. Vágytam már megízlelni az ajkait, érezni a karjait a nyakam köré fonódni! Őt akartam! Lassan az elhatározásom is tovaszállni látszott. A jeleket folyamatosan küldtem. Udvaroltam, bókokkal bombáztam, sőt az egyik éjszaka még közelebb is hajoltam hozzá, hátha veszi a lapot, és megcsókol, de semmi. Meredt rám, mire szomorúan felsóhajtva felálltam, és elsétáltam.

– Na, felszedted már a kis portást? – kérdezte Patrik a kudarcba fulladt csókkísérletem után.

Szomorúan néztem rá, és megráztam a fejem. Nem vettem észre, hogy Tibi utánunk jön, de a szobatársam sem.

– Miért nem? Egymásra vagytok cuppanva, ezt a vak is látja!

– Tudja a faszom! – morogtam és kelletlenül vontam meg a vállam. – Azt hittem érdeklem, de a jelek szerint nem. Tegnap még közel is hajoltam, és csücsörítettem, hátha veszi a lapot, és lekap végre, de semmi, érted! Semmi, és én már nem tudom, hogy mit találjak még ki! Múltkor majdnem meztelen voltam előtte, de akkor is csak nézett rám. Nem tudom, miért olyan nehéz ez!

– Ne szomorkodj! Lehet, csak bátorságot gyűjt! – gondolkozott el Patrik, és bíztatóan a vállamra tette a kezét. – Lehet, meglátta benned azt, amit más nem, és most próbál tököt is növeszteni ahhoz, hogy végre lekapjon.

– Olyan nagy kérés, hogy most az egyszer ne én kezdeményezzek? – fakadtam ki, és dobtam el a kezemben tartott könyvet, amely hangos csattanással ért a földhöz. Haragos tekintettel méregettem, és már készültem, hogy bele is rúgok, mikor a szobatársam megállított. – Minden hódításomnál én léptem először. Talán most is nekem kell, mert mire Tibi lép, hatvan meg a halál közt leszek!

Patrik felnevetett. Én felvettem a könyvet a földről, és bosszúsan kicsörtettem az épületből. Nem vártam meg Tibit, ahogy szoktam. Elment a kedvem mindentől! Utáltam a helyzetet, amiben találtam magam! Csak azt szerettem volna, ha nem én teszem meg az első lépést, nem én kezdeményezem az első csókot! Már az ősz végét tapostuk, de egyszerűen nem történt semmi!

Vissza kellett volna térnem a kollégiumba, de semmi kedvem nem volt hozzá. Helyette elindultam haza. Három hónapja nem láttam a családi házat. Azt hittem, rosszul látok, amikor megérkeztem! A kék falakat átfestették rózsaszínre, a sötétbarna ajtó és az ablakkeretek szintén abban az ocsmány színben pompáztak. Felforrt az agyvizem! Az egy dolog volt, hogy anyám megengedte a degeneráltaknak, hogy ott lakjanak, de nem volt joguk, hogy bármin változtassanak! Előhalásztam a kulcsom, hogy kinyissam az ajtót, de az nyitva volt. Belül sem voltak szebbek a falak, mint kint.

A hányinger tört rám, mikor megláttam, hogy a családi képeket lecserélték. Egyetlen olyan fényképet sem láttam, amelyiken anyával ketten vagyunk, vagy olyat, ahol még apa is rajta van! Háborgott a lelkem, a vérem forrt az ereimben! Körbejártam a házat, és minden nyoma annak, hogy az a mi házunk, eltűnt! Összehúzott szemmel indultam el megkeresni a nagynéném és a férjét. Az emelet felé indultam, mikor megszólalt a telefonom. Anyám keresett.

– Jó, hogy hívsz! Az a szakadár kurva lefestette a házat kívül-belül! Okádék rózsaszínt kapott minden! A falakról meg eltűntek a közös képeink! – anyu idegesen vette a levegőt, dadogott, nem jutott szóhoz. – Visszahívlak, ha kibasztam őket!

Tettem le a telefont, és ballagtam fel az emeletre. Mindenhol a nagynéném és a férjének a képeit láttam, amitől legszívesebben felrobbantam volna! Minden változást alaposan megfigyeltem. Először a szobámba mentem. Az állam a földön koppant, mikor megláttam egy idegen fiút az ágyamban! A falakon a poszterek lecserélve, a fekete bútoraim átfestve fehérre! Abban a pillanatban lett elegem! Mély levegőt vettem, és ami a csövön kifért, belekezdtem.

– Kifelé a szobámból! – üvöltöttem el magam, mire a srác ijedten ugrott egyet. – Mit képzelsz te magadról, átfested a fekete bútorokat? Lecseréled a posztereimet? Takarodj, mert meg talállak fojtani!

A kiabálásom hangjára anyám hálójából kijött a nagynéném. Rögtön szemet szúrt, hogy azt a szobát is felforgatták. Ijedten nézett rám. Elindultam felé, mire ő hátrálni kezdett.

– Kaptok egy órát, hogy összeszedjétek a holmitokat, és eltakarodjatok a házamból! – morogtam. A hangomra megjelent a férje is. A tekintetem haragtól izzott. – Anyám ugyan megengedte, hogy itt lakjatok, de hogy a faszomba képzeltétek, hogy átfestetek mindent?

– Nem megyünk innen sehova, ez már a mi házunk! – közölte a férfi, mire nekem sem kellett több: az első kezem ügyébe kerülő dolgot hajítottam hozzá, ami egy ismeretlen váza volt. – Megőrültél?

– Azt mondtam, egy órátok van, hogy eltakarodjatok innen, mert a fejetekbe állítom a fejszét! – mennydörögtem, felemelve egy újabb tárgyat. – Nem viccelek! Szedjétek össze a holmitok, és menjetek Sátán hírével!

Végig figyeltem őket, ahogy összeszedték a holmijukat. A képek lekerültek a falakról, az összes ocsmány cuccuk dobozokba került. Voltam olyan nagylelkű, hogy intéztem nekik fuvart. Az utolsó megtakarított pénzem adtam oda a férfinek, de megérte, hogy eltakarítsa ezeket a házból!

Egy órával később fáradtan rogytam le a kanapéra. Már elmentek, így lazíthattam egy kicsit. Üvölteni tudtam volna, mikor meghallottam, hogy valaki kopog. Nehéz léptekkel nyitottam ajtót. Az a srác állt ott, akit elzavartam.

– Csak a holmimért jöttem. – motyogta, mire elálltam az ajtóból, hogy beengedjem. – Most mehetek vissza a kollégiumba!

– Nem olyan rossz hely az, ott lakom én is. – mordultam fel, mire megszeppent. – Lehetne rosszabb is!

Visszasétáltam a nappaliba és újra kényelembe helyeztem magam a kanapén. Lehunytam a szemem, hogy pihenjek egy keveset, de ismét kopogtak. Felálltam, és elindultam azzal a hévvel, hogy bárki is az, elküldöm a halál faszára! Döbbenetemre Patrik és Tibi álltak az ajtóban. Mérgesen néztem rájuk, de beengedtem őket. Helyet foglaltunk a nappaliban, de a gyomrom hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne ennem is. Átballagtam a konyhába, és körülnéztem, hogy mi van otthon. Szerencsémre semmit nem vittek el a konyhából, így össze tudtam dobni valami gyorsan elkészíthető kaját.

Éreztem, hogy figyelnek, de nem foglalkoztam velük, fontosabb volt, hogy ehessek. Vöröshagymát vettem elő, krumplit és tésztát. Megkívántam a krumplis tésztát, így ahhoz vettem elő mindent, ami kell. Megpucoltam a hagymát és a krumplit, fel is daraboltam, és odaraktam a hagymát pirulni. Ízesítettem, ahogy szoktam, majd bele a burgonyát. Feltettem a tésztavizet. Nem volt nehéz elkészíteni, de már alig vártam. Direkt három főre főztem, így mikor elkészültem vele, megterítettem, és tálaltam nekik is.

Néma csendben ültünk le enni. Nekem nem volt kedvem beszélgetni, ők pedig élvezték a főztöm. Lassan ettek, míg én sebtében lapátoltam be. Nem vártam meg, míg elkészülnek. Felmentem a szobámba, és megkerestem a holmimat, amit az egyik szekrényben találtam meg. Elkezdtem újra poszterezni a falam, a könyvespolcomra visszakerültek a könyveim, miután leszedtem a játékokat, amiket a srác nem vitt magával. Felkutattam, hogy hova tehették az ágyneműket, és lecseréltem az összes szobában, amit meg használtak, egy zsákba tettem.

– Megvagy! – kiáltott fel Patrik, mögötte állt Tibi is, aki körülnézett a szobában. – Eléggé mérgesnek látszol!

– Nem vagyok mérges! – morogtam, és dobtam le a zsákot a földre. – Az egész ház pink lett, pedig kívül olyan szép kék volt! A fekete bútoraim, most fehérben pompáznak, és a pasi, aki tetszik, és elvileg járunk, arra nem képes, hogy megmarkolja a seggem! Baszottul elégedett vagyok a helyzetemmel, nem gondolod? Már csak egy kibaszott erényöv kell, persze rózsaszín, hogy menjen a falakhoz, és meg is vagyok, megbaszva úgysem leszek még egy ideig!

– A végén agyvérzést kapsz, ha nem nyugszol meg! – lépett elém a szobatársam, aki a barátommá avanzsált a pár hónap alatt. – Hétvégente segítek neked, és átfestjük a házat, kívül és belül egyaránt! A dugás kérdését meg beszéld meg a sráccal, hiszen itt van!

Vállat vontam, és felvettem a zsákot a földről. Kikerültem őket, és elindultam a lenti kukához, amely a konyhában volt. Útközben került még pár dolog a rongyok mellé. Az összes ottfelejtett kép, a srác eldobált hülyeségei, és a nagynéném pár személyes holmija, sminkek és dezodorok. Ezek közé dobtam a szemetet, és vittem a kinti szemeteshez. Elégedett mosoly ült az arcomra, ahogy belevágtam. Megfordultam, hogy visszamenjek a házba, de a fiúk már ott álltak velem szemben. Patrik idegesen nézett rám, míg Tibi kicsit félt tőlem.

– Most meg mi van? – fakadtam ki, és túrtam a hajamba. – Rosszat mondtam, van valami a hajamban? Nincs kedvem hallgatni, hogy feszült vagyok, meg agresszív! Köszönöm, de már megkaptam pár órával ezelőtt, hogy egy idegbeteg állat vagyok, de nézzétek el nekem! Anyám bedug a koleszba, és nélkülem megy el, majd közli, hogy a nagynéném, akit mellékesen utálok, beköltözik a házba. Azt mondtam már, hogy mindent átfestve azt hitték, hogy innentől kezdve ők laknak itt, vagy azt, hogy a srác, aki elcsavarta a fejem, nem hajlandó még…

Mondtam volna én tovább, de Tibi előrelépett, és megcsókolt. Lefagytam, és elfelejtettem viszonozni. Kellett pár másodperc, míg az agyam realizálta, hogy mi történik. Résnyire nyitottam a szám, és ő egyből befurakodott a nyelvével. Szenvedélyesen tépte az ajkaim, de én nem bántam. Végre megtette, és velem madarat lehetett volna fogatni! Megízlelhettem az ajkait, amelynél édesebbet életemben nem kóstoltam még! Érezhettem a karját a nyakamban, és nem kis merevedését a combomnak nyomódni!

– Akkor én magatokra hagylak benneteket! – röhögött Patrik, és elindult, de megfogtam a karját. – Legyek gyertyatartó? Nem hiszem, hogy bírná a gyomrom.

– Nem, te fasz! – váltam el egy pillanatra Tibitől, hogy a barátomra nézhessek. – Aludj itt, a falak hangszigeteltek, nem fogsz hallani semmit!

Tibi megfeszült a kezemben, mire felröhögtem. Kibújtam a karjaiból, megfogtam a kezét, és visszaballagtam vele a házba. Patrik jött utánunk. Egy ideig ültünk a nappaliban, és beszélgettünk. A barátom elmondta, hogy honnan tudták meg a címem. Mivel aggódni kezdtek értem, így miután az összes tanár lelépett, beosontak a tanáriba, és előkeresték a kartonom. Meglehetősen lenyűgözőnek véltem a leleményességüket, de egyben bizarrnak is.

Patrik után Tibi vette át a szót. Elmondta, hogy sajnálja, hogy eddig fajultak a dolgok közöttünk, de egyszerűen nem mert lépni. Félt, hogy elront mindent, ha nyomulni kezd, mivel eddig hiába próbált bárkivel is összejönni, valahogy mindig elmenekültek. Csak a fejem ráztam az ostobaságán. Szinte már könyörögtem, hogy csókoljon meg, vagy érjen hozzám, de nem tette.

– Elég vak vagy, ha nem vetted észre a jeleket, amiket küldtem! – mosolyodtam el, és az ölébe ültem, erre Tibi megszeppent, de nem lökött el. – Viszont már nem menekülsz! Az enyém vagy!

– Nem is terveztem megszökni! Vállalom a kockázatot!

Patrikkal együtt nevettem fel. Az órára néztem, már későre járt, ezért elindultunk, hogy nyugovóra térjünk. Barátom megkapta az én szobám, míg mi a kedvesemmel anyámét vettük célba. Nagyobb volt az ágy, és kényelmesebb is. Bár azt mondhatnám, hogy azonnal elaludtunk, de nem. Bizonyos tevékenység, amit nem mondok ki, de legyen annyi elég, hogy mélyreható volt, kicsit feltartott minket. Újra és újra, azon az éjszakán legalább négyszer.