Feledni és megélni

Az ágyamban fekve néztem a plafonon keletkezett repedéseket. Ráfért volna egy meszelés és javítás, de az életem más kötötte le, apámnak meg hibába szóltam volna, rám sem hederített. Anyám kiengesztelésével volt elfoglalva. A haverok magasról szartak a fejemre, mióta részegen elkotyogtam, hogy meleg vagyok. Ez hétpecsétes titoknak számított. Nem sok ember tudott róla, mert nem vertem nagydobra soha. A gyerekkori barátom tudta, akivel elválaszthatatlanok voltunk. Mondjuk azóta, hogy elmondtam neki, más szemmel nézett rám. Úgy éreztem, hogy nőttem a szemében, mintha úgy nézne rám, mint egy sztárra.

– Josh, kicsim, ideje felkelni! Ma indultok a kiruccanásra. – szólt be anyám, mosolyogva nyitott be, de mikor meglátta a komor arcom, rögtön megijedt. – Mi a baj, szíven?

– Csak gondolkoztam. – vakartam meg a tarkóm, és néztem bele a szemébe, a barnáiból láttam, hogy sejtette: hazudok. – Ott lesz ő is!

Anyu csak bólintott. Megsimogatta az arcom, jelezvén, hogy minden rendben lesz, de én nem így gondoltam. Ő nem tudta, hogy arra a fiúra gondolok, aki elrabolta a szívem, aki az első pillanattól kezdve fontos volt számomra.

Nehezen keltem ki az ágyból, és álltam meg a tükör előtt. A szekrény ajtajára raktuk fel még fiatalabb koromban, hogy láthassam, mennyit változok az évek folyamán. Mindenki azt mondta, hogy rengeteget, de én valahogy nem láttam. Anya mellém állt. A hasonlóság tagadhatatlan volt. A szemünktől egészen a hajunk szőke színéig mindenben hasonlítottuk. Vékony orr, vastagabb ajkak, olyan szemöldök, mint amit kozmetikus kreál egy szalonban, nem igazán kellett hozzányúlni, vékony vonalú, az is. Még az anyajegyeket is örököltem, melyeket az ajkainál hordott. Felül a jobb oldalon egy, alul a balon kettő. Rengetegen mondogatták, hogy olyan vagyok, mint ő, csak fiúban. Egy ideig ezt jó dolognak vettem, egészen addig, míg nem találkoztam ővele.

Szerelem volt első látásra! Úgy zúgtam bele, mint vak ló a gödörbe! Egyszer beszélgettünk komolyan, úgy tényleg mindenről. A téma bizarr, és kicsit sokkoló volt, de úgy éreztem, hogy minden szavát mélyen magamba fogadom. Úgy ittam, mint a vizet. Hűsítően hatott a bennem tomboló kíváncsiságra! Enyhítette a tudásszomjam! Ekkor még nem igazán realizáltam magamban, hogy többet is érzek. Talán ennek köze lehetett ahhoz, hogy az élet bármely területén elboldogultam, de az emberi érzések és kapcsolatok nem számítottak ebbe bele. Elvoltunk, hülyültünk, és nekem ez bőven elég volt!

Felvettem a táskát a földről, és elindultam a konyha féle. Számtalan gondolat cikázott a fejemben, annyira elvesztem bennük, hogy nem figyeltem eléggé. Nekimentem apának, amitől seggre estem. Ő csak felvont szemöldökkel nézett le rám. Kezet nyújtott, amit elfogadtam, mire felhúzott. Megveregette a vállam, és mosolyogva nézett rám. Abból a tekintetből kiolvastam mi jár a fejében: Ez a kölyök szerelmes!

Megráztam a fejem, és leültem az asztalhoz, ahol már várt rám a reggeli: palacsinta, juharszirup és kakaó. Évek óta ugyanaz, mégsem tudtam megunni. Mindig tudott anyu újat mutatni. Minden nap egy kicsit máshogy készítette el, amitől úgy faltam be, mint egy éhező, aki hosszú ideje nem jutott elegendő ételhez! A gondolat kicsit elszomorított. Míg én azon kattogtam, hogy miként lehetnék túl az egész felforduláson, más nem eszik. Valahol szánalmas volt. Csendben ettem, kerültem apám tekintetét, aki végig engem fürkészett. Olyan volt, mintha a lelkembe szeretne látni, de nekem olyanom akkor már nem igazán volt.

A csengő hangja mentett meg. Megbeszéltem Alexanderrel, hogy elém jön, és együtt indulunk el a buszhoz, amely az erdei szállásig visz minket. Elmosolyodtam, mikor a majd két méter magas fiú elvörösödve nézett a lépcső irányába. A nővérem sétált lefelé, elég laza öltözetben. Egy hálóing volt csupán rajta, melltartó hiányában mellei fel-le ugráltak, ahogy szaladt lefelé a lépcsőn.

– Mikor hívod már el randira? – kérdeztem meg halkan. Nem volt titok, hogy egymásba szerettek, de mind a ketten eléggé beszariak voltak ahhoz, hogy lépjenek. – Látszik rajtatok, hogy oda meg vissza vagytok a másikért! Narcissa, és te is megérdemlitek a boldogságot!

– Félek! Nem egyszerű a legjobb barátod testvérével járni! – mondta, és láttam, hogy elszégyellte magát. – Bocs, tudom, te is kavartál az én bátyámmal.

Megvontam a vállam, és visszamentem, hogy befejezzem a reggelim. Ez a téma még mindig fájdalmas volt, nem is igazán beszélgettem róla senkivel. Alec is onnan tudta, hogy rajtakapott minket egyszer a lelátó alatt. Életemben talán akkor féltem először. Rettegtem, hogy elveszítem a legjobb barátom, aki óvodás korom óta mellettem állt. Ráemeltem a tekintetem, mosolyogva nézett az asztal másik végéről. A nővérem mellett ült. Érezhette, hogy mi ment végre bennem, mert eleresztett egy együttérző vigyort.

Nem maradt már több időnk. El kellett indulnunk, ha el szerettük volna érni a buszt. Elköszöntem anyuéktól, megálltam a nővérem előtt, és néztünk egymás szemébe. Felállt, megsimogatta a fejem, és szorosan átölelt. A kapcsolatunk soha nem volt fényes, kisebb korunkban rengeteget marakodtunk, de mióta látott sírni Alec bátyja miatt, minden megváltozott. Közelebb kerültünk egymáshoz.

– Hívd majd el randizni ezt a féleszűt, mert nem hiszem, hogy lépni fog! – súgtam a fülébe, mire szorosan átölelt. – Örülnék neki, ha boldogok lennétek!

Elengedtem, és elindultam barátom felé, ki szomorú zöld szemekkel nézett rám. Lett volna a helyemben, de a töketlensége miatt esélye sem volt rá. Elköszönt ő is, és elhagytuk a házat. Néma csendben sétáltunk egymás mellett. Mind a ketten a gondolatainkba mélyedve haladtunk a már megszokott úton. Valószínűleg mind a ketten ugyanarra gondoltunk: a szerelemre. Az arca fájdalmas fintorba fordult, mikor meghallotta a bátyja hangját. Megfagyott bennem a vér! Lépni sem tudtam, mikor elérte a fülemet kellemes orgánuma! A szívem hevesen dobbant, de össze is facsarodott! Már rég nem voltunk együtt. A szakítást ő mondta ki, mondván, hogy túl éretlen vagyok még ahhoz, hogy azt tudjam nyújtani neki, amit szeretne.

Lehunytam a szemem, és elszámoltam magamban tízig. Az agyam újraindult, és még ha nehezen is, de tettem egyik lábam a másik után. Ott akartam hagyni, nem akartam látni! A szívem sikította, hogy csak egy pillantást vessek rá, de az agyam nem hagyta! Alec mellettem sétált, nem hagyott magamra. Nem tudta a részleteket, arról sem tudott, hogy szakítottunk. Megutálta volna a bátyját, ha elmeséltem volna neki! Imádattal nézett rá már kiskora ót. Számára ő mindig is egy hős volt. Nem tehettem tönkre ezt, nem lehettem én az, aki miatt megtörik a testvérek közötti kapocs, amire jómagam is féltékeny voltam.

A buszmegállóban álltam csak meg. Alec végig mellettem lépkedett, míg a bátyja kiabálva haladt mögöttünk. A nevem kiabálta, de én úgy tettem, mint aki nem hallja, úgy kellett tennem, mert ha figyeltem volna rá, akkor megingott volna az elhatározásom. Mikor kidobott megesküdtem, hogy többé nem állok vele szóba. A nővéremnek sírtam el a bánatom, aki talán emiatt sem mert lépni Alexanderrel kapcsolatban. Engem védett, mellettem állt, de ha egy párt alkottak volna, számos vita keveredett volna ki abból, hogy miért nem a pasija mellett foglal állást.

– Miért nem hallod meg, ha szólok? – állt meg előttem ő.

Még mindig iszonyatosan jóképű volt! Öccsével megegyező, ezüstszín szemmel volt megáldva, amely most acélosan csillogott. Alechez hasonlóan ő is súrolta a két métert. Hasonló vonásokat örököltek a szüleiktől: vékony orr és száj, mandulavágású szemek. Ha nem tudnám, hogy nem voltak ázsiai felmenőik, annak néztem volna őket. A hajuk fekete volt.

– Beszélni szeretnék veled!

– Én meg veled nem! – morogtam, és leültem a padra, ő mellém ült a jobb oldalamra, míg Alec a balra. – Azt hittem, ezt világossá tettem.

Elszomorodott. Láttam az arcán, hogy fájtak a szavaim, de nekem talán nem esett rosszul, mikor kihajított? Nem voltunk együtt sokáig, mindössze fél évet, de azóta eltelt már ugyanennyi. Azóta én is megváltoztam, amit mindenki észrevett. Magamnakvaló lettem, minden időmet a szobámban töltöm, ha csak nem Alexanderrel játszok a parkban. Eltűnt belőlem a boldogság! Látni, hogy az, akiért odavagy, más oldalán boldog, megtörte bennem a reményt. Elvesztettem a hitem, és befordultam. Alec volt az egyetlen, aki ki tudott zökkenteni ebből az állapotból, még ha rövid időre is.

– Te nem érted: sajnálom! – motyogta ő, és mindketten felálltunk. – Kérlek, bocsáss meg!

– Te nem érted! Nem is fogod soha! – néztem szomorúan a szürke szemekbe, miközben a szívem a torkomban dobogott, és nyelni is nehezemre esett. Ki akartam mondani, mielőtt inába szállt volna a bátorságom, mielőtt elmenekülök. – Az első találkozásunk óta szerelmes vagyok beléd! A szakításunk óta viszont minden napot úgy élek le, hogy meghal a szívem egy kicsit. – elfordultam, és egyenesen Alec szemébe néztem.

Ő láthatja a könnyeim, de nem akartam, hogy a bátyja is lássa! Szánalmasnak éreztem magam, egy sebzett madárnak, amelynek ő tépkedte ki a tollait.

– Mára nem maradt a szívemből semmi! Elfelejtettem szeretni, elfelejtettem élni, és boldognak lenni! Átkozom a napot, mikor megismertelek! Ne gyere többet a közelembe!

Alec meglepődött a kirohanásomon, nem tudta, hogy a bátyjával végeztünk egymással. A megilletődöttséget felváltotta a szomorúság. Felváltva nézett rám és a bátyjára, de egy szót sem szólt. Ha szeretett volna sem, mert megjött a busz. Nem sok kedvem volt, de felszálltam rá. Kivételesen nem a barátom mellé ültem. Egyedül szerettem volna lenni, de egy tömött buszon ez aligha lehetett vágyálomnál több. Elővettem az zenelejátszóm, és elindítottam a már megszokott lejátszási listám. Próbáltam nem a testvérek irányába nézni, de mikor váltott két zene között, meghallottam Alexander kiabálását.

Lehajtott fejjel folytattam az utat tovább. Gyűlöltem a helyzetet! Miattam veszett össze Alexander és Alex! Soha nem akartam, hogy így alakuljon! Behunyt szemmel dúdolgattam a dalokat, mikor valaki leült mellém. Megugrottam, mikor a fülemhez nyúlva kivette az egyik fülhallgatót. Egy szerelmes dalt zavart meg. Alec nem akart megijeszteni, ezt láttam a szeméből.

– Miért nem mondtad el? – hallottam meg hangját a dal szövege mellett. – Miért nem avattál be abba, hogy szakítottatok?

– Nem szerettem volna, hogy miattam vesszetek össze! – állítottam le a dalt, és felsőtesttel a barátom felé fordultam. – Ti egészen fiatal korotok óta törődtetek egymással. Úgy néztél fel a bátyádra, mint egy bálványra, egyszerűen nem szerettem volna, ha miattam ez tönkremegy. Mindig is irigy voltam erre a kapcsolatra. Tudod, hogy a nővéremmel sokáig utáltuk egymást.

– Ja, most meg úgy néztek a másikra, mint én a bátyámra, nem hitted, hogy észreveszem, ugye? – mosolyodott el, és simogatta meg a fejem búbját. – Feltűnt a változás. Az, hogy alig lógsz már a csapattal, hogy minden idődet otthon töltöd, még a közös hülyeségek nagyrészét is lemondtad! Miatta volt ugye? Alex bántott meg ennyire?

– Nem hiszem, hogy célravezető lenne a hazugság, mert már tudod, hogy szakítottunk. – sóhajtottam egyet.

A gyomrom liftezni kezdett, a kezeim remegni. Tudtam, ha bevallom neki, akkor megutálja majd a bátyját! Könyörögve néztem arra a srácra, aki egykoron a mindent jelentette nekem, hogy mentsen meg, hogy vigye el onnan az öccsét, de nem értette. Már nem tudta kiolvasni a szememből, mire gondolok.

– Igen. A nővérem meglátott egyszer sírni, miután szakítottunk Alexszel. Szerintem részben az én hibám, hogy nem mert elhívni randizni téged.

– Csak tekintettel van rád! Te szakítottál, ő meg összejön a pasi öccsével. – kuncogta el magát, és tekintete a testvérére tévedt. – Itt mellékes, hogy a srác öccse pont a legjobb haverod. Rendbe kellene hozni közöttetek a dolgokat!

Döbbenetére visszakapcsoltam a zenét, és a vállára hajtottam a fejem. Nem érdekelt, hogy ki mit szól, az sem, hogy Alex csúnyán nézett ránk. A legjobb barátommal terveztem tölteni azt a pár napot a hegyekben. Tudtam, hogy ő is ott lesz, hogy nem lesz felhőtlen a kiruccanás, de nem akartam ezzel foglalkozni. Külön utakon jártunk, egyszer a közös ösvény elvált, és mindketten elindultunk. Én jobbra, ő balra. Még élt bennem valami, még elmerengtem azon, hogy mi lenne, ha a két külön út, amelyen járunk, újra egybeforrna, de bármennyire fájt is, kevés esélyt láttam rá.

Fájt, hogy ott ült tőlem pár lépésnyire, de nem érinthettem, a szívem vérzett egyetlen öleléséért, a lelkem sajgott egyetlen csókjáért, de egyik nem kaphatta meg, amire vágyott! Nem engedhettem ismét az ördög csábításának! Átéltem egyszer már a rózsabokrokkal tarkított ösvény varázsát, de megéltem azt is, mikor a virágok lehullottak, és csak a tövisek maradtak. Tépték és szaggatták a bőröm, a lelkemig hatoltak a tüskék meg-megsebezve a szívem, nem szerettem volna ismét rálépni erre a fájdalmas sétányra! A szívemet azon az elátkozott úton hagytam, de még az elején, mikor a rózsák virágoztak, és ontották magukból az illatukat.

Elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállam. Lassan nyitottam ki a szemeim, és megpillantottam a nővérem. Szelíden mosolyogva nézett rám. Kihúztam a fülhallgatót a fülemből, kerestem a másik szárát, de az még mindig barátom fülében volt, aki szintén aludt. Óvatosan felráztam őt is. Félig alvó állapotban másztunk le a buszról. Alex már lent volt, és körbepacsizott mindenkivel. Népszerű srác volt, a focicsapat sztárja, az egész iskola ismerte, hogyne ismerték volna!

Fájdalmas volt látni, ahogy mindenki körbeugrálja. Nekem már nem adatott meg. Már nem bújhattam hozzá, mikor fájt valami, nem csókolhattam mézédes ajkait, és nem húzhattam végig az ujjam a mellkasát díszítő tetoválás vonalán! Elvette tőlem ezeket, másnak adta. Szomorúan ballagtam le a buszról, el mellette. Ránéztem egy pillanatra. Az ő szürke szemeiben is ugyanaz a csillogás volt, mint ami az enyémben.

– Elmegyek, felfedezem a környéket. – jelentettem ki hirtelen, mert szabadulni akartam a közeléből is. Alec már lépett volna mellém, mikor ráemeltem a tekintetem. – Egyedül, ha lehet.

Láttam rajta, hogy kicsit megbántva érzi magát, de nem volt kedvem a társasághoz. Tényleg egyedül szerettem volna lenni! Nem éreztem akkora bűnnek! Ki szerettem volna szellőztetni a fejem. Alex felbukkanása kicsit összezavart. Olyan érzelmek keltek bennem életre, amelyekről azt hittem, már magam mögött hagytam őket.

Már nem láttam a faházakat, már csak a természet hangjait hallottam. A szemem előtt elterülő hatalmas fák, a friss levegő nyugtatólag hatott felborzolt idegrendszeremre. Nem hittem volna, hogy ennyire hamar látom, azt meg főleg nem, hogy újra felkavar bennem mindent! Még fájt az, amit fél éve mondott! Szavai úgy itták be magukat az élmémbe, mint tinta a bőr alá, és az befogadta, mint kiszáradt föld a vizet.

– Nem hiszem, hogy ez most kellett neked! – hallottam meg magam mellett a nővérem hangját. – Nem tudtam, hogy ő is jön.

– Én tudtam, csak azt nem, hogy nem vagyok túl rajta! – sóhajtottam, és a messzeségbe néztem. – Neked nem Alec felszedésén kellene fáradoznod?

– Hogy járhatnék vele, mikor az ő bátyja sebezte meg a szíved? – az említett részre tette a kezét, bőre melengette az enyémet. Szomorú barna szemeivel az enyémet fürkészte. – Nem hiszem, hogy örülnél neki!

– Alec nem Alex, és ez fordítva is igaz. – nyúltam kis kezemmel az övéért, miközben végig a szemébe néztem. – Fáj, a mai napig szeretem azt a hülyét, de ez ne álljon már a te, a ti boldogságotok útjába! Én megleszek, Liv, szeretném, ha te meg Alec együtt lennétek! Szeretném, ha ti végre boldogok lennétek!

Nővérem szemeiből potyogtak a könnyek, ahogy átölelt. Úgy éreztem, hogy tőlem várta a megnyugvást, az engedélyt, amire igazából várnia sem kellett volna, hiszen végig azt mondogattam, hogy szép párt alkotnának. Tudtam, hogy Alec úgy vigyázna rá, mint a legdrágább kincsre! Bíztatásom ellenére is fájdalmasan dobbant meg a szívem. Sajgott, mert nekem nem adatott meg az, ami neki, nekem nem volt kiért küzdenem, már nem.

Finoman kicsusszantam szoros karjaiból, nem bírtam elviselni, hogy ölel! Nem akartam senki más ölelését, csak Alexét, de ő már nem akart ölelni! Nagyot sóhajtva indultam el, nem akartam mást, csak egyedül lenni, gondolkodni, és kiirtani magamból mindent, amit ő ébresztett bennem! Már nem volt kellemes szeretnem, még csak gondolnom sem rá! Belenyilallt a mellkasomba egy kínzó, tüzes érzés, amitől nem tudtam szabadulni. Akárhányszor jutott eszembe, mindig összeszorult a szívem, a levegő úgy kúszott ki a tüdőmből, mint dohszag a kinyitott ablakon.

Figyelmesen néztem a tájat: meseszép volt, bár én inkább a magányt élveztem. A csendet, amelyet csak a madarak csiripelése, a közeli hegyi patak csobogása tört meg, emberi beszéd nem. Nem volt egyáltalán kedvem senkihez! Mikor elmentem onnan, a nővérem, aggódva figyelt engem, de ez sem érdekelt. Minél távolabb szerettem volna magam tudni Alextől, a gyönyörű mosolyától, ezüst szemeitől, melyek úgy ragyogtak!

– Miért nem vagy a faházaknál? – hallottam meg egy ismerős hangot.

Alex állt mögöttem, mellette egy idegen fiú, akinek a haja össze-vissza állt, ajkai felduzzadtak. Tudtam, hogy mit műveltek.

– Alec már aggódhat!

– Pont leszarom! Ahogy téged is, szóval, ha nem bánod, elmegyek, mert még nem vagytok meztelenek. – morogtam, és elindultam. Fájt mással látni, égett a szemem, de nem akartam előtte sírni. – Amúgy gumi legyen nálatok, gombás lettem tőle!

Alex hangja még a fülemben csengett, mikor visszatértem a faházakhoz. Kezembe nyomtak egy beosztást, amitől úgy éreztem magam, mint akinek kihúzták a lába alól a talajt. Vele, és egy idegen sráccal osztottak be egy kunyhóba! Az amúgy sem várt kiruccanás úgy nézett ki, pokollá változott! Irigykedve néztem Alecre, aki két osztálytársunkkal osztozott a kis házikón. Láttam rajta, hogy szívesebben lenne velem, de úgy voltunk vele, hogy kibírjuk az előttünk álló három napot.

Megkerestem a házikót, amely pont a szomszédja volt a legjobb barátoménak. Kívülről elég rozogának tűnt. Emeletes, így azt gyanítottam, hogy az alsó és a felső szinten egyaránt lesz szoba, de ez akkor sem garantálta, hogy nem hallom az exem esti tevékenységének hangjait. A pillanatnyi eszmefuttatás elég volt, hogy felköszönni kívánkozzon a reggeli palacsinta.

Émelyegve léptem be a kunyhóba. Belül jobban nézett ki. Alaposan feltérképeztem. A földszinten egy szoba és egy fürdőszoba volt konyhával, és egy kis nappaliszerűséggel. Az emeleten volt három alvórész, és két fürdőszoba. Legalább osztozkodnom nem kellett a vadidegen sráccal! Lefoglaltam az emeleti szobák egyikét, amit egy magammal hozott tábla jelzett. A nevemet festettem rá, és egy erős megjegyzést, hogy mindenki, akinek épségben kell a töke, maradjon kint!

Már elrendeztem mindent, mikor kivágódott a szobám ajtaja, és belépett rajta Alec és a bátyja. A fiatalabbnak még örültem is, de még ő is mérgesen nézett rám. Sejtettem, elmesélte neki, hogy beszóltam, de azt nem, hogy ennyire dühös lesz rám. Úgy téve, mint aki nincs berezelve, leültem az ágyra, és vártam. Míg nem figyelt az öccse, Alex rosszindulatú mosolyt villantott rám. Legszívesebben kihajítottam volna a szobából, de akkor Alec még idegesebb lett volna, amit el akartam kerülni. Félelmetes volt, mikor elöntötte a vörös méreg!

– Tényleg azt mondtad, hogy Alex terjeszti az AIDS-t?

Hitetlenkedve pislogtam a legjobb barátomra. Hogy mit mondtam? AIDS? Összehúzott szemmel néztem rá Alexre, és nagyot sóhajtottam. Felálltam, és egyenesen szembeálltam a spaommal, aki kicsit megdöbbent. Már nem félemlített meg úgy, mint máskor! Szürke szeme hideg acélként csillogott, ahogy rám nézett, de már ez sem hatott rám.

– Nem mondanék ilyet, de ezt te is tudod! – vontam vállat, és visszaültem az ágyra. – Mellesleg emlékszel, mikor közel egy éve elvittél a kórházba, mert viszkettem, mint a bolhás kutya? Na, azt a gombás fertőzést tőle kaptam el, mert nem kúrtam mással!

Alec arca vörössé vált, de nem vártam meg, hogy mit fog lépni. Elmenve mellettük még hallottam mély orgánumát, ahogy üvölt, de úgy döntöttem, hogy megkeresem a nővérem. A felállított tábortűzre alkalmas hely mellett találtam meg, amint kisebb fadarabokat tett a hatalmas kör közepébe. Az esti program szalonnasütés volt, de oldalra pillantva, a sok zöldség és húsból nyárson sütögetésre gyanakodtam.

Meglátva engem letette a kezéből a pucolt kupacot, és odasétált hozzám. Elnyúzott arcom láttán a vállamnál fogva vezetett be az egyik faházba. Az ajtó mellett álló szobába taszigált, ebből is sejtettem, hogy ebben alszik majd a három nap alatt, amit itt fogunk tölteni. Leültetett az ágyra, és egyenes gerinccel megállt előttem, miután bezárta az ajtót.

– Na, regélj nekem, gyagyás, most mi a baj? – mosolyodott el, de nekem nem ment. – Látszik a bús képeden, hogy valami bánt!

– Még szeretem! – buggyant ki az első könnycseppem, melyet követett egy újabb, és újabb. – A kurva életbe, hogy még mindig szeretem azt a faszt!

– Nincs semmi baj! – ült le mellém, és hagyta, hogy a vállára hajtsam a fejem, eddig soha nem engedte, valamiért ódzkodott ettől a fajta érintéstől. – Idővel ez is elmúlik, ahogy minden más is! Nem leszel örökké szerelmes belé! Jön majd egy srác, aki jobban vonz majd, mint mágnes az aranyat!

– Az arany nem mágneses. – vágtam a szavába, amitől felnevetett. – Legalábbis tudtommal, nem.

– Szóval, az a valaki, aki jön majd, elfogadja, hogy így a szavába vágj! Nézd, J, tudom, hogy mit érzel, hogy lassan belepusztulsz ebbe az egészbe, de nem egyetlen farok körül forog a világ! Nem egyetlen ember teszi ki az életed! Nem biztos, hogy most a szerelem lesz, ami boldoggá tesz! Élvezd ki ezt a három napot, szerezz emlékeket, és szard le, hogy itt van, mást amúgy sem tehetsz!

Némán néztem a nővéremre. Még nem hallottam így beszélni, ez meglepett. Sokkal több van benne, min hittem, de erre rátett, hogy csak akkor szóltunk a másikhoz, ha piszkálódni akartunk. Mégis szánt rám időt, mikor neki is élveznie kellett volna az erdei kiruccanást. Szomorú szemekkel néztem vissza, mikor elhagytam a szobát. Kicsit meglepődtem, mikor Alecbe botlottam, ki szélesen mosolyogva próbált belépni. Arcáról rögtön lefagyott a sokatmondó vigyor. Elléptem mellette, és kimentem a házból.

Már kezdett sötétedni. A tűz lobogott, körülötte ültek páran. Egyiket sem ismertem. Az egyik velem egykorú fiú – évfolyamtársam volt – a farakás közelében ült. Ő felelt azért, hogy mindig legyen rajta fa. Körülötte nem ült senki, így felé vettem az irányt, és leültem mellé. Aranyos fiúnak tűnt. Gyerekes arca volt, hatalmas kék szeme, amelyben visszaköszöntek a lángnyelvek, ahogy figyelte őket. Haja olyan sötét volt, mint a csillagtalan éjszaka, ami beköszönni készült. Nyíltan bámultam meg. Vastagabb ajkait, melyekre ránézve, rögtön egy csókot akartam lehelni! Hatalmas szempilláit, melyek keretbe foglalták nagy szemeit. Elbűvölt a látványa!

Rám emelte gyönyörű szemeit, és halványan elpirult. Szemei csillogni kezdtek, nem értettem, hogy miért. Elmosolyodtam, és közelebb ültem hozzá. Kezembe adott egy már elkészült nyársat. Kicsit bizonytalanul fogtam meg, még nem használtam eddig, amit ő észrevett, és megfogva a kezem, a tűz fölé emelte a botot, amelyre fel voltak tűzve a húsok és a zöldségek.

– Josh, igaz? – bólintottam, hangja simogatta a fülem, melengette a lelkem, mint kandallótűz az átfagyott testet. – Miért mellém ültél?

– Beszélgetni szerettem volna veled? – formáltam kérdéssé a mondatot, de ahogy elhangzott, idiótának éreztem magam. – Na, jó, megláttam, hogy egyedül ülsz, és gondoltam, társaság leszek!

–  Köszönöm, kedves tőled, de tökéletesen megvagyok egyedül is.

Elszomorodva engedtem el a nyársat, amely leesett a földre. Felálltam, hogy távozom, de megfogta a kezem, és visszarántott. Somolyogva nézett rám, és felvéve a földről az elejtett botot, a kezembe adta. Szerencsére nem égett meg. Egy pillanatra sem engedte el a kezem, miközben tovább sütöttük a felszúrt húst. Kértünk egy tányért, mikor elkészült, arra tettük az én nyársamról leszedett ételt, és felszúrtuk rá az övét. Ugyanúgy készítettük el.

Ugyanarra a tányérra szedtük rá, de nem bántam. Kaptunk hozzá kenyeret és nekiálltunk enni. Kis falatokat haraptunk, hogy tovább tartson. Élveztem az estét, egészen addig, míg meg nem jelent Alex. Ugyanazzal a sráccal volt, mint akivel összefutottam a kis magántúrámon. Próbáltam nem rá figyelni, de nehezen ment. Hányinger kapott el, mikor egymást etették. Elnézést kértem, és bementem a faházba. Le szerettem volna dőlni.

Pár perce már az ágyban feküdtem, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a tábortüzes fiú. Szélesen mosolygott, és a kezében a tányér volt. Felültem, ő pedig helyet foglalt mellettem. Csendben ettünk, nyammogásunk hangján kívül mást nem lehetett hallani, de ezt a varázst is megtörték. Kintről hangos zene csendült fel, amivel nem lett volna baj, ha nem utáltam volna az énekest.

– Nem megyünk el kicsit sétálni? – kérdezte meg pár perccel később. – Van zseblámpám, és nem szeretem ezt a csávót!

– Menjünk, engem is kiver tőle a veríték! – nevettem el magam, és felállva indultam az ajtó felé. – Ha jól tudom, nem messze innen van egy tó. Nyár van, úszhatnánk benne!

– Remek ötlet! Ezer éve nem lubickoltam erdei tóban!

– Nem látszol húsznál többnek.

Nevetve hagytuk el a faházat, és indultunk el felfedezni az utat a tóhoz. Míg kerestük, elbeszélgettünk. A sors fura poénja lehetett, hogy Alexnek hívták. Beszámolt mindenről. Kiderült, hogy ő sem szimplán barát az exem részéről, ez egy újabb tőr volt a szívemben! Már nem volt kedvem úszni, de látva az arcát, mégis vele tartottam.

Nem reméltem, hogy jobb kedvem lesz, de ahogy a tóban úsztunk, elszállt a szomorúságom, mintha nem is lett volna! Ahogy a sötétlő vízben voltunk, melyet csak a hold fénye világított meg, már mosolyogtam, és nevettem a történeteken, amelyeket mesélt. Gyerekkorából sok mindenre már nem emlékezett, de amiket elmondott, kis meséket, azokon jót derültem. Én sem maradtam ki. Elmeséltem neki számtalan élményt, melyekben részem volt. Kékjei szikráztak a jókedvtől. Ajkai mosolyra húzódtak, nevetése betöltötte hallójárataimat. Magam sem tudtam, mikor éreztem utoljára ilyen jól magam!

– Elfelejtettem, hogy te voltál a srác, aki eltaknyolt a buszra szállásnál! – nyögte ki, és fröcskölt le. – Még évekkel később is hallottam róla.

Nevetésünk hangjai elnyomták a közeledő léptek zaját. A tavat kisebb bokrok nőtték körbe, így nehezen lehetett megtalálni. A levelek zörgésére kaptuk fel a fejünk. A földön heverő száraz gallyak ropogtak. Szégyen vagy sem, megijedtem, és egész közel bújtam hozzá. Éreztem tenyerét a derekamon, reszketett ő is. Nagyot sóhajtottam, mikor nővérem sziluettje bukkant fel a sötétben. Fürdőruha volt rajta, mellette legjobb barátom, akin egy fürdőnadrág. Ők is jöttek, hogy ússzanak egyet.

Sebesen mentem az alsóinkért, melyeket a parton dobtunk le. Nem figyelve, hogy kinek melyiket adom, belebújtunk. Kicsit más érzés volt, de nem foglalkoztam vele. Az számított, hogy ne meztelenek legyünk, ha már társaságunk érkezett. Ő a fülemhez hajolt, és vigyorogva belesúgta, hogy az enyém van rajta, mert az ő alsóján nem volt minta.

Hangosan nyögtem fel szégyenemben! Ő felröhögött, ami nem kerülte el nővérem és barátom figyelmét sem. Lassan jöttek be a vízbe. Mind a ketten mosolyogtak. Ekkor villant be a kép, hogy érkezésükkor egymás kezét fogták!

– Joshiiii! – csivitelte nővérem, azon az idegesítően magas hangján, amit csak akkor hallatott, mikor boldog volt. – Összejöttünk!

– Aha, és most olcsóbb lett a repülőjegy? – kérdeztem kicsit ingerültebben, mire felvonta a szemöldökét. – Bocsánat. Örülök nektek, tényleg!

– Csak megzavartunk valamit, igaz? – kérdezte Alec és Alexre nézett, elvigyorodott, és közel úszott hozzánk. – Téged ismerlek. Te vagy a bátyám egyik exe. Akkortájt kavart veled, mikor…

Nem fejezte be a mondatot. Rám nézett, és lesütötte a szemét. Tudtam, hogy akkortájt akarta felszedni a mellettem lubickoló srácot, mikor velem járt! Tudtam, hogy csak miattam mondott neki nemet, hogy azóta is szüntelen próbálja behálózni, nem sok sikerrel!

– Nem kavartunk, mert elhajtottam! – szólalt meg halkan, és a barátomra nézett, és kék szemei haragosan fénylettek. – Nem akarok senkit megbántani, de a bátyád egy féreg! Úgy játszik mások érzéseivel, mint kisgyerek a homokban!

– Én azt tudom! Ezért nem örültem, hogy vele van! – bökött a fejével felém, szemeiben örvénylett az acél, ajkai remegtek. Dühös volt, már ismeretem annyira, hogy ránézésből tudjam. – Ne haragudj, de örültem, hogy vége lett!

Hangja nem bántó, inkább védelmező volt. Nem szerette volna, ha sérülök. Igaz barát volt, ahogy mindig! Őszintesége néha fájt, de soha nem akart rosszat senkinek! Rögtön elfogadott, mikor elmondtam neki, hogy a saját nemem iránt érdeklődöm. Mivel titokban tartottam, hogy bepasiztam, igyekezett nekem találni valakit, de mindig elhajtottam, mondván, hogy nem akarok senkit.

– Aha! – kiáltott fel, mert a felismerés úgy érte, mint nyári zápor a kiszáradt talajt. – A féleszű bátyám miatt nem jöttél össze senkivel, akit ajánlottam!

Vállat vontam, mit kellett volna mondanom? Hogy részben igaz, másrészt meg azért, mert sorra hozta elém a gyíkokat? Akadt közöttük stréber, amivel nem is lett volna gond, de a ragya úgy nőtte be az arcát, mint borostyán a kerítést! Egy másik még jól is nézett volna ki, ha mosta volna a fogát! Mikor kinyitotta a száját, olyan szag áradt szét körülötte, mintha rohadófélben fogyasztotta volna el a nyers húst! Ha nem csal emlékezetem, akadt olyan is, aki azzal dicsekedett, hogy el tudja fingani a himnuszt.

– Kicsit elfáradtam. Nem megyünk? – kérdeztem meg Alextől, ki hevesen bólogatni kezdett. – Érezzétek jól magatokat!

Egy gyors puszi a nővéremnek, és már úsztam is ki. A fiú jött utánam, aminek örültem. A visszaúton nem igazán beszélgettünk. Kiszívott minket a kétórás úszkálás. Elhangzott pár érdektelen mondat mindkettőnk szájából, azt hittem, nem figyel rám. Én sem tettem volna a helyében, hisz kit érdekel, hogy hogyan lett vége a kapcsolatnak, és mikor!

Már a faházaknál jártunk, mikor hirtelen mind a ketten megálltunk. A tűz még égett, halkan ropogott a fa, amit nemrég tehettek rá. Az ok azonban nem ez volt. Közös ismerősünk a körtől nem messze feküdt az avarban, rajta pedig a már látott srác tevékenykedett. Ruha nem volt rajtuk, az idegen srác a csípőjén ült, és félreérthetetlenül mozgott.

Az agyam elöntötte a vörös köd! Már nem az érdekelt, hogy mással van, nem is az, hogy mit csinált, az már inkább, hogy hol! Tekintetemmel kerestem valamit, bármit, amivel megzavarhatom őket. A mellettem álló fiú megkocogtatta a vállam, és egy kancsóra mutatott, amelyben víz volt. Azzal akarták eloltani a tüzet. Halk léptekkel osontunk oda. Remegő kezembe vettem a kancsót, a benne lévő folyadék langyos volt. Nagyot sóhajtva a nyakukba borítottam, mire mind a ketten megugrottak.

– Elment az eszed? – kiáltotta el magát az exem, fagyos, ezüst szemeivel engem nézett, fogait csikorgatva akart közel jönni hozzám, de Alex mellém állt. – Ha nem vetted volna észre, el voltunk foglalva!

– Láttuk. – még magam is meglepődtem a hangom fagyosságán. Ő is, mert elkerekedtek a szemei. – Bár ne láttuk volna! Azt hittem, anyád megtanította, hogy paráználkodni bűn!

– Mit zavar, hogy itt kint csinálom? Féltékeny vagy? – röhögött fel, de pár másodperc múlva meg is bánta, mert a kezemben tartott kancsóval hajítottam homlokon. – Elment az eszed?

– Féltékeny? Rád? A végén még kiderül, hogy poénos is tudsz lenni! – pár lépést tettem közelebb, és megragadtam a mellkasán burjánzó szőrzetet, mire ő felszisszent, de nem igazán érdekelt. – Itt vannak kiskorúak is, ha nem tűnt volna fel! Az nem érdekel, hogy engem bosszantani akarsz, de rájuk legyél tekintettel!

Csend állt be, az a kellemetlen fajta. Végig a szemébe néztem, nem mertem máshová. Fél pillanatra a mellettem döbbenten álló Alexre néztem, és elvigyorodtam. Újra az ezüst szemekbe néztem. Ugyanolyan árnyalatú volt, mint a legjobb barátomé, mégis más! Alec szemei mindig vidáman ragyogtak, ha rám nézett, velük ellentétben: ezek hideg acélként néztek velem farkasszemet!

– Mi folyik itt? – hallottam meg Alec hangját. – Te miért vagy meztelen?

– Csak megnézte, jó-e még a hancurléc! – nevetett fel mellettem újdonsült barátom, mire hirtelen ránéztem, és belőlem is kitört a hahota. – Sajnos, még igen!

– Tudtam, hogy nem vagy százas, de ez..! – kiabálta el magát Alec, és akár egy felbőszült bika, úgy rontott neki a saját bátyának. – Ha kérhetek egy szívességet, ne itt mutogasd a kis farkad!

Ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy ideje távozni! Számtalan alkalommal voltam tanúja, hogy milyen, ha egymást püfölik. Valahogy mindig a fiatalabb került ki győztesen, ennek ellenére az idősebb időről időre sikeresen kivívta ezt az élményt magának.

A faház ajtajában álltam. Alex jött velem, gondoltam, elköszön. Mikor mondta, hogy ő is abban a faházban alszik, amelyikben én, felderült az arcom. Szerettem volna több időt tölteni vele, beszélgetni, megismerni! Volt egy olyan érzésem, hogy ő is azt szerette volna, amit én! A szobámba mentünk, én leültem az ágyra, ő pedig mellém.

Próbáltam összeszedett maradni, de nehezen ment. Felkavaró látvány volt az a dugás, de túl kellett tennem magam az egészen! Ő sem nézett ki jobban, mint ahogy én. Ezt észrevettem, mikor belenéztem a hatalmas tükörbe, amelyik az ajtóra volt szerelve.

– Látom, te sem vagy a legjobban! – szólaltam meg halkan, alig lehetett hallani, ő mégis rám emelte gyönyörű kék tekintetét. – Miért kell minden jó élményt elbasznia?

– Akivel elkúrta, az az én exem. – motyogta, és szemeiből pár könnycsepp csordult ki, amit letöröltem. – Fél éve, hogy nem vagyunk együtt. Fáj, hogy máris talált magának mást, míg én epekedem utána.

– Ezzel én is így vagyok. Csak nekem más, mert a komplett O’Conor család kijutott. Alexander és én már ovi óta ismerjük egymást.

Döbbenten nézett rám, mire nekem mosolyra húzódott a szám. Éreztem, hogy a szemhéjam egyre nehezebb, így elnyúltam az ágyon. Magammal húztam őt is. Megszeppenten nyikkant, de nem tiltakozott. Elfeküdt mellettem a keskeny ágyon. Kényelmetlen volt ugyan, de olyan fáradt voltam, hogy mit sem törődtem vele.

– Amúgy, ha ez vigasztal: se a te exednek, sem pedig az enyémnek nem olyan nagy. Alec cimborámnak nagyobb!

A választ már csak tompán hallottam. A nevetése lassan halt el, de az utolsó pillanatig kellemes bizsergéssel árasztotta el a testem. Elaludtam.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valami nehéz van a mellkasomon, és szuszog, lassan vette a levegőt. Lenéztem, és az esti úszócimborám feje pihent a szívem felett. Még mindig kényelmetlen volt kettőnknek az egyszemélyes ágy, de ügyesen megoldotta, hogy elférjünk.

Hallgattam egyenletes légvételét, simogattam fekete haját, és éreztem, hogy olyan nyugalom áraszt el, amilyen rég nem. Ezt a biztonságérzetet már nagyon régen nem ismertem! Figyeltem a plafonon köröző legyek táncát, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy mit kellene tennem a hátralévő két napban. Minél több időt szerettem volna eltölteni a mellkasomon alvó fiúval, de a legjobb barátommal is.

Éreztem, hogy Alex megébredt. Egy pillanatra megdermedt, de mikor realizálta, hogy hol van, ellazult. Felemelte a fejét, belenézett a szemembe, és elmosolyodott. Szívesen megcsókoltam volna, de nem tartottam helyesnek. Alig ismertem fél napja, de már olyan érzéseket keltett bennem, amilyeneket a névrokona sem tudott hosszú ideig.

– Jó reggelt! – köszöntem halkan, és mocorogni kezdtem, hisz elzsibbadt a karom, mert félig rajta feküdt. – Jól aludtál?

– Idejét sem tudom, mikor volt ilyen jó az alvás!. – vigyorgott, amitől kékjei sokkal szebben ragyogtak. – Te? Nem voltam nehéz?

–  A karom elzsibbadt, de remekül szunyáltam!

Szemei az előbbinél is szebben kezdtek el csillogni! Úgy éreztem, hogy maga a tenger, amellyel engem nézett, el akar nyelni! Szívesen szálltam volna be egy hajóba, és mentem volna el vele! Bármerre, csak ő velem legyen! Millió kis pont vibrált a tengerben, mintha megszórták volna csillámmal. Elbámultam volna még egy ideig, de drága barátom és nővérem belerondított a pillanatba.

– Johiiiii! – vinnyogta, mire az első kezembe kerülő dologgal dobtam meg. Pechemre ez a telefonom volt, de nem esett baja, mert elkapta. – Morci vagy reggel? Ne segítsek kicsit ellazulni?

– Most nem kívánom a szopást, de majd szólok!

Nővérem felröhögött, ő már hozzászokott az ilyen poénokhoz tőlem és Alectől, de a mellkasomon fekvő fiú nem. Hirtelen ült fel, és nézett rám és barátomra, aki a nővérem kezét fogta. Ideges volt, látszott abból, hogy feje körbe járt, de ahogy az összekulcsolt kezekre bámult, megnyugodott.

– Mi hozott benneteket a szobámba? – kérdeztem meg kedvesebben, fel is vonták mind a ketten a szemöldöküket. – Tegnap már közöltétek, hogy jártok. Ma a paphoz mentek? Nem állok készen arra, hogy Alec a sógorom legyen!

– Nem, csak gondoltam, szólok, hogy mi hazamegyünk. – szólt a nővérem. Nem tagadhattam, de elszomorodtam. – Mi az öcsi, miért törtél le?

Megráztam a fejem, és csak bámultam a barátomra. Eleve azt terveztük, hogy az erdei kirándulás alatt végig együtt ökörködünk, így bántott, hogy ő is menni szeretett volna. A hajamba túrva mosolyt erőltettem magamra, és megfogva Alex kezét, kisétáltam a szobából. Mérges voltam a nővéremre, és a barátomra is. Zabos voltam, mert miattam jöttek össze, ha nem bátorítottam volna a két jómadarat, akkor csak kerülgették volna egymást.

Szegény fiút csak húztam magam után egészen a tóig, ahol este úsztunk. Leültem a partra, és néztem a sima víztükröt. Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak. Nem tehettem tönkre az egészet csupán azért, mert valami nem az én elképzeléseim szerint alakult!

Húsz perc telt el, mire sikerült valamennyire csillapodnom. Felálltam, és vetkőzni kezdtem, még az alsót sem hagytam magamon. Mély levegőt vettem, és beugrottam a tóba. A víz kellemesen langyos volt, aminek kifejezetten örültem. Alex se tétlenkedett sokáig. Követve a példám, a bokszert is levéve ugrott utánam. Próbálta velem tartani az iramot, de gyorsabban úsztam, mint ő. A lelkem háborgott, szívem vadul vert, de nem álltam meg.

Körbeúsztam a tó vizében nem egyszer, mire úgy éreztem, minden harag elszivárgott belőlem. Bocsánatkérően néztem rá, mikor megálltam vele szemben. Szemei kicsit sötétebben fénylettek, de ahogy megálltam, és ráfigyeltem, eltűnt belőle minden árnyék.

–  Ne haragudj, csak azt terveztük a barátommal, hogy ezt a három napot végigszórakozzuk.

–  Helyette itt vagyok én! – mosolygott, és közelebb araszolt hozzám. – Én nem vagyok elég jó?

Szólni sem tudtam, mikor megéreztem a közelségét! Összeért a testünk azon a ponton, amit mi férfiak a legnemesebb részünknek nevezünk. Hebegtem, de egy hang sem jött ki a torkomon! A víz hirtelen lett hideg, amikor a testem lángra gyúlt! Ő csak mosolygott, és még közelebb jött. Egyre nagyobb területen ért össze a testünk, de én egyáltalán nem bántam! Átöleltem a derekánál, ahogy ő is, és csak néztem a szemeit. Nem igazán mertem máshova nézni! Látni akartam a fényesen izzó kékségeket, melyek mellett a tó vize is elbújhatott!

– Miért érzem úgy, hogy mind a ketten többre vágyunk? – a hangja rekedtes volt, szája kiszáradt, és neki is nehezen jöttek a szavak. – Szeretnélek teljes mértékben megismerni!

– E-ezt teszed úgy, hogy a vízben molesztálsz? – akadozó beszéddel, nehezen nyögtem ki a mondatot, mire belepirult. – Tetszik a dolog!

Az ajkaink közti távolság egyre kisebb lett. Ahogy a centik csökkentek, úgy nőtt az izgalmam! Kíváncsi voltam a csókjára, ajkai ízére, arra, hogy jobban tud-e szeretni, mint azt tették a múltban! Sajnos, nem érezhettem a csókja ízét, mert megtaláltak a nővéremék.

– Hát, itt vagytok! – szerettem Narcissat, de néha a pokolba kívántam, mint abban a percben is! Haragos tekintettel meredtem rá, de ő nem is figyelt igazán. – Elárulnád, hogy mi a bajod?

– Te, te vagy a bajom! – fakadtam ki, és nem érdekelt, hogy megbántom, vagy Alec megsértődik. – Tegnap, és ma is megzavarod a pillanatot, reggel meg közlöd, hogy mész, és viszed a legjobb haverom is! Menjetek! Nem érdekel, találtam magamnak társaságot!

Alec nem tűnt mérgesnek, sőt egyenesen letörtnek látszott. Szólni akart, de megráztam a fejem, hogy ne tegye. Nem akartam hallani, hogy attól, mert a nővéremmel jár, még nem változik semmi. Tudtam, hogy hazugság, mert átéltem! Én változtam meg, mikor összejöttem a bátyával! Tudta ő is, hogy amit mondana, az nem igaz, mert még szomorúbbnak látszott.

Narcissa sem tűnt boldogabbnak, mint barátom, de ő nem is próbált megnyugtatni. Sóhajtott egyet, és elindult vissza a faházakhoz. Alec állt ott, nem igazán tudta eldönteni, hogy mit is tegyen. Láttam rajta, hogy menne, de maradna is. Végül győzött a szerelem. Futva indult Narcissa után, mire bennem összetört valami. Egy kép ezer darabra szakadt.

– Nem lesz semmi baj! – úszott be a látómezőmbe Alex. Nem mosolygott, de a szeme elárulta, hogy boldog. – Velük megbeszélheted a dolgot. Na, meg, ha elmennek, több időd lesz rám!

Ezzel nem tudtam vitába szállni. Fájt ugyan, hogy Alec nem lesz velem a maradék időben, de a kékszemű majd kárpótol. Gyomrunk morgására felnevettünk. Együtt indultunk a partra, hogy felöltözzünk, és visszamenjünk a faházakhoz. Bennem végig ott motozott a gondolat, hogy be kellene fejeznünk azt a pillanatot, amibe belerondítottak, de féltem. Ő csak öltözött, és már csak a póló hiányzott róla, de én még mindig ott álltam ruha nélkül és sirattam a megtört idillt.

Végül észbe kellett kapnom, elszállt a varázs, és a várt csókot, hiába is akartam, nem kaphattam meg! A bokszerem kerestem a ruháim alatt, mikor is megfogta a kezem. Megálltam a mozdulatban, és ráemeltem barna szemeim. Mosolygott. Kicsit idegesítő volt már, hogy állandóan a fogait mutogatta, de egyben cuki is. Felvontam a szemöldököm, ahogy végignézett rajtam, és ajkai szélesebbre húzódtak. Tett felém egy lépést, szabad tenyere a derekamra tévedt, és egy mozdulattal szüntette meg a köztünk fennálló távolságot. Textilen keresztül is éreztem, hogy merev, mint a gerenda. Somolyognom kellett, de pár másodperccel később döbbentem meredtem rá. Szemei csukva voltak, ajkai az enyémen! Lefagytam, nem tudtam mit is csináljak. Majd győzött a józan ész, behunytam én is a szemeim, és viszonoztam a csókot.

Nyelve betört résnyire szétnyitott ajkaim közt, és hívta táncba az enyém. Nyakába kapaszkodva álltam, hozzásimulva egy különös dallamra, amely csak az én fejemben szólt. Lágy dallamára vettem át az irányítást. Lassú, szenvedélyes lépések, mire nyelvünk járt. Lecsúsztattam kezem a nyakáról a derekára, és lejjebb. Belenyögött a számba, mikor a fenekére markoltam. Kuncognom kellett, mire ő megharapta a szám.

Motoszkálást hallottunk a közelből, így elváltunk, és én sebesen kezdtem magamra kapni a ruháimat, annak ellenére is, hogy az alsómat nem találtuk meg. Nevetve indultunk vissza. Elmémbe zártam a csókot, amit tőle kaptam! Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyi szenvedélyt lehet egyetlen smárolásba beleszőni, de neki sikerült! Ajkai édesek voltak, mint a méz, kezei olyan lágyak, mint a nyári szellő, amely a rét virágait simogatja. Fagyos lelkemet kellemes meleg járta át, szívem, mely eddig lassan dobogott, új életre kelt, és felvette rendes ütemét.

– Azt hiszem, hogy élvezni fogom az ittlétet! – szólalt meg közel a faházakhoz, és rám emelte gyönyörű kék tekintetét, amitől úgy éreztem, minden erő el akarja hagyni a lábam. – Nem is olyan rossz, hogy elment a haverod!

– Még nem ment el. – kacsintottam, mire elvörösödött. Felnevettem. Ő velem együtt hahotázott, amivel magunkra vontuk a figyelmet. – Azonban ismerve a nővérem és a haverom, hamarosan el fog.

A könnyeink is folytak a vihogástól. Alec és Narcissa kint álltak a kunyhó előtt, amelyben aludtunk. Tekintetükben ott bujkált a megbántottság és a szomorúság. Mellettük ott voltak a csomagok. Elhúzva a szám indultam el feléjük, mellettem Alexszel. Fogta a kezem. Nem engedte el akkor sem, mikor eléjük álltunk. Alec rám mosolygott, ahogy Narcissa is.

– Szedjétek össze a csomagotokat, el kell hagyni a helyet! – morogta Alec, és az ajtón kilépő bátyja fejére sózott egyet. – Ha tegnap este a gatyádban tartod a farkad, még élvezhetnénk az erdei levegőt!

– Bocsánat, hogy merészeltem élvezni az életet! – rám nézett, és tekintetében a harag lángolt, amit nem értettem. – Ha ez a kis tetű nem kiabált volna, nem jöttek volna ide a gyerekek.

– Na, meg az anyád! – förmedtem rá, de ahogy kimondtam, a számra is csaptam. – Ne haragudj!

Alec állta útját bátyjának, aki nekem akart jönni. Nővérem ijedten lépett mellém, ahogy a kezem fogó fiú is igyekezett védelmébe zárni. Barátom egy laza nyaklevessel lerendezte toporzékoló testvérét, aki ezek után dühösen csörtetett el az egyik faházhoz.

Mi is elindultunk, hogy összeszedjük a holmikat, de nem tartott sok ideig. Az előző nap viselt ruhákat hordtuk, így csak a táskánkat kellett levinni, és várni a buszt, amely hazavisz bennünket.

A buszmegálló nem volt messze a szállástól, így sietni sem kellett nagyon. Leültem az ágyra, és szomorúan sóhajtottam. Szerettem volna még maradni, vele lenni, és élvezni azt, amit adni tud! Észre sem vettem, mikor leült valaki mellém. Mikor megfogta a kezem, megugrottam. Ránéztem, és egy gyönyörű, kék szempár nézett velem szembe.

– Nem örülök, hogy el kell menni! – a hangja szomorúan csengett, amitől kicsit megtört a szívem. Ő sem akarta itt hagyni az erdei lakot. – Még élvezni akartam azt a kevés időt, amely nekünk adatott!

– Miért kellene, hogy itt és most vége legyen? – fordultam vele szembe, és mosolyogva figyeltem, ahogy kékségei felcsillannak. – Add a mobilod!

Ő készségesen odaadta az övét, és én is ugyanezt tettem az enyémmel. Beírtam a számom a névjegyzékébe, és jelöltem magam minden létező közösségi platformon, ahol mind a ketten fent voltunk. Ő elfogadta. Láttam az értesítéseket. Boldog voltam! A szívem hevesen dobbant! Mosolya még mindig édes volt, de bosszantott is. Láttam, mikor beírta a számát a telefonomba, és elindította a hívást. Kezemben rezgett a készülék.

Nagyot sóhajtva indultunk el, mikor felkiáltottak, hogy ideje menni. A lépcsőn lefele vetettem egy pillantást a képekre, melyek addig fel sem tűntek. A faház előtt ismét megfogta a kezem, így indultunk el a buszhoz, ami visszavitt minket a rideg mindennapokba.

Végig beszélgettünk, ahogy a barátom és a nővérem is. Úgy érkeztünk meg, hogy szinglik voltunk, és úgy távoztunk, hogy alakult mindhármunknak valami új, szép és jó.

A busz begördült. Felszálltunk rá. Négyen hátra ülünk, és figyeltük, ahogy a tábla egyre kisebb lesz, a fákkal, melyek mögöttük magasodtak, egyre parányibbak lettek, végül eltűntek a szemünk elől.