A szív húrjai

Egy borongós augusztusi napon kezdődött minden. Szobám védelmében élveztem a csendet, ami oly kevésszer adatott meg nekem. Nyugtalansággal párosult beletörődés, amit kirótt rám az élet. Próbáltam összeszedettséget mutatni a külvilág felé, magabiztosságot, hogy ne aggódjanak értem, de csak a hülyét tudtam volna félrevezetni. Aki ismert, az tudta, hogy valahol mélyen, a lelkem még ép darabjaiban is megindult a pusztulás. Szívem ezer darabban hevert, bár nem vérzett, nem volt ami megtegye. Hetekkel korábban már elillant belőle az élni akarással együtt.

Fájdalmas sóhaj szakadt fel torkomból, ahogy keltem fel az ágyból. Minden lépést hatalmas fájdalom kísért, nemcsak fizikai, de lelki is. Szenvedéssel járt minden mozdulat, levegővétel és a gondolkodás is. Próbáltam megállni, de nem tudtam. Ha elmerengtem akár egy pillanatra is, ő jutott eszembe! Búzakalász szőke haja, gesztenyebarna szeme, amely úgy izzott, mintha szándéka lenne felperzselni azt, akire csak ráemeli. A boldog idők, mikor még ölelt, csókolt, úgy cirógatott, mintha a macskája lennék. Aztán jött a pokoli kín, bevillant, hogy mit tett, és én pillanatok alatt kerültem ugyanabba a mély és sötét verembe, amelyben minden reggel találtam magam. Nem a veréssel lenne a gond, ahhoz hozzá voltam szokva, inkább azzal, hogy ő tette meg.

Igyekeztünk titkolni a kapcsolatunkat. Nem miattam, én boldogan kürtöltem volna világgá, hogy járunk, mézédes csókjaival engem áraszt el, izmos karjai közé én bújhatok! Én részesülök abban a kegyben, hogy éjszaka az én nevem hangzik el a szájából, amikor beteljesül! Ő rettegett csupán a társadalom ítéletétől, a lenéző tekintetek okozta kellemetlen érzésektől. Egyszerűen nem mert önmaga lenni, kinyílni, mint a virág, szárnyalni, mint a lepke, élvezni őszintén a boldog perceket, megélni igazán mindent, mit adni tudtam neki! Rettegett attól, hogy kiderülhet a közöttünk lévő vágy és szerelem! Nem sejtette, hogy bevonzza azt, mitől fél. Na, meg egy titok sem lehet örökké titok. A mi románcunk sem maradhatott örökké csak a kettőnké, ki kellett egy napon derülnie, és ki is derült.

Én persze naivan hittem, hogy erősek az érzései, kiáll majd mellettünk, de tévedni emberi dolog! A barátai tudomást szereztek a viszonyunkról. Igazán kellemetlen alakok voltak, homofób megmozdulásaiktól a hányinger kerülgetett minden alkalommal, megszólalásaikkal elérték, hogy minden szőrszál a karomon az ég felé meredjen. Egyszerűen nem értettem, hogy miért haverkodott ilyenekkel, mikor minden tettükkel, mondatukkal őt is inzultálták! Azon a délutánon, mikor közölték, hogy tudnak rólunk, hevesen tiltakozott a tény ellen, hogy velem van. Ez volt az első kés a szívemben. Nem tehettem mást, csak néztem rá. Nem hullajtottam könnyet, bár belül zokogtam. A kis sleppje végig engem nézett, azt figyelték, hogy milyen érzelmeket váltanak ki belőlem a szavai.

– Ha tényleg nem keféltek, – szólalt meg a vezér, a magáról sokat gondoló Tomi, akinek fekete haja, hófehér bőre volt, és annyi esze, mint a varrógyűszűnek – húzz be neki egyet!

Ő csak nézett rám. Tekintetében megjelent a bizonytalanság első villanása, de hamar ki is hunyt. Csak engem nézett, viharosszürke szemem, meg sem rezzenő ajkaim, melyeket előző éjszaka még csókolt. Habozott, nem akarta megtenni, de ha ellentmondott volna, őt verik meg, és hatan kettő ellen – mert nem hagytam volna annyiban a dolgot – mégis igencsak kevés.

– Hallottad, nem? – kérdeztem meg.

Megdöbbent, amikor elmosolyodtam. Bár fájt, és azt hittem, hogy meghalok, de magamra erőltettem.

– Csámpás, az alfahím utasított, hogy húzz be egyet!

Mikor megtette, bennem egy világ omlott millió darabra! A szemem szúrni kezdett, de nem fakadhattam sírva, nem mutathattam ki a gyengeségem! Meginogtam, de nem estem el. Továbbra is farkasszemet néztem vele. Egy könnycsepp gördült le az arcán, ami nem váltott ki belőlem szinte semmit. Felvontam a szemöldököm, és úgy néztem tovább. Mikor elegem lett az álldogálásból, egyszerűen hátat fordítottam nekik, és elindultam, de akkor valaki megfogta a kezem. Keze remegett az enyémen, ebből tudtam, hogy ő volt az. Kitéptem kezem az övéből, és haladtam tovább. Otthon akartam lenni, bezárkózni a szobámba, és többé ki sem jönni onnan! Egész úton küzdöttem a könnyeimmel, amelyek ki akartak törni, de nem engedtem nekik. Beérve a házba anyám beszélni akart velem, de intettem a férjemmel, hogy nem alkalmas. Csillogó szemekkel néztem őt, még dúlt bennem a harc, aminek aggódó tekintete, elhúzódó ajkai vetettek véget. Vesztettem, és úgy rogytam térdre, mint egy rongybaba. A falak, amelyeket hazafelé magam köré húztam, leomlottak, már nem volt értelme fenntartani, és én úgy fakadtam sírva, mint egy ötéves, kinek elvették a kedvenc játékát.

Szinte azonnal ölelő karok közt találtam magam. Anyu nem értette, hogy mi miatt sírok, de elmagyarázni nem tudtam. Próbáltam szólni, de a sírás fojtogatott, az egyetlen hang, amely kijött a torkomon, egy fojtott nyögés volt. Csitítgatott, mint gyerekkoromban, simogatta a hátam, és kedves szavakkal suttogott a fülembe. A percek teltek, de a sírásom nem akart csillapodni. Nem csak a verés miatt itattam az egereket. Sok mindent megéltem azalatt a két év alatt, míg titokban jártunk. Sértés hátán sértést, a szeretete néha nagyobb kárt okozott a lelkemben, mint a pofon, amit most tőle kaptam. A kettősség, ami őt jellemezte, sokkal rombolóbb volt, mit bármi más! Mikor bújt, és kedves szavakkal édesgette a lelkem, úgy éreztem, hogy szárnyalok, a fellegek felett lebegtem valahol, de megszokni az érzést soha nem tudtam. Már épp elhittem volna, hogy minden rendben van, mikor kicserélték. Bunkó lett, és nemtörődöm, minden egyes szava éles késként hatolt a szívembe. Olyankor még megölelni is hosszas szónoklat után volt képes. A csókot, amit amúgy szívesen adott, el is felejthettem, de nem is szívesen tettem volna, olyankor nem, mikor ocsmányabbnál ocsmányabb szavak hagyták el a száját.

A napok fénysebességgel teltek el, de az én szívem még mindig vérzett. A barátaim kerestek, de nem volt kedvem találkozni velük sem. A kis szobám magányában akartam eltölteni a nyári szünet utolsó pár napját. Messze az emberektől, távol mindentől, ami egy kicsit is feltépheti a még be nem gyógyult sebet a szívemen. Az egyetlen személy, akit elviseltem a közelemben, anyám volt. Ezüstös szeme aggódva figyelt mindig, mikor bejött a szobámba.

– Gergő, kincsem, nem gondolod, hogy illene kimozdulnod egy kicsit? – kérdezte meg csendesen, és egy könnycsepp gördült le az arcán. – Achilles is keresett, aggódik érted.

A név hallatán megremegett a gyomrom. Nem hallottam felőle a pofon óta, de nem is akartam! Jobb volt nekem a tudatlanság! Tudtam, hogy keresett azóta, de nem vettem fel a telefont, nem írtam vissza neki, de másnak sem. El akartam tűnni egy kis időre. Szeptemberben úgyis kezdődött az iskola, és újfent látnom kellett, hiszen egy osztályba jártunk. Rettegtem a viszontlátástól!

– Mi történt köztetek? – anyu hangja élesen törte meg a hosszúra nyúlt csendet, a kérdés hallatán megremegett a testem. – Hosszasan kért tőlem bocsánatot, de nem tudom miért.

– Kiderült, hogy járunk. – a hangom eltorzította a fojtogató sírás, küzdöttem ellene, de nem nyerhettem, bárhogy próbáltam, eleredtek a könnyeim. – Ismered a barátait. Tivadarnak sem kellett több, kijelentette, hogy ha nem dugunk, akkor mosson be nekem egyet, Achilles meg megtette.

Anyám megdermedt egy pillanatra, mielőtt átölelt volna. Mielőtt ráhajtotta volna a fejét a vállamra, láttam a szemeit: harag fénye pislákolt a viharos tekintetben. Számtalan dolgot elnézett az életben, inzultálhatták, beszólogathattak neki, de ha rólam volt szó, nem kegyelmezett! Apám korai halála óta egyedül nevelt, mindig megadott nekem mindent, óvott és féltett. Remegett a teste, ahogy hozzám bújt. Elgondolkoztam, hogy vajon ki nyújt támaszt kinek. Végül rájöttem, hogy egymást segítettük át a pillanaton. Engem a történtek miatt kellett, mert még nem dolgoztam fel igazán, hogy az a fiú, akiért lángoltam, akiért dobogott a szívem, és a lelkem egy dallamot játszott az övével, elárult. Anyámat a féltés és a hirtelen cselekvés miatt kellett megnyugtatni.

A szeptember elseje túl gyorsan jött el. Időm sem volt feleszmélni még a sokkból, meg sem emésztettem a történteket, már belépett a küszöbön az ősz. Kellemes idő volt, a nap vakítóan szórta fényét, a fiatalok hangja beszűrődött a szobám nyitott ablakán. Nevetve csacsogtak, élvezték a jóidőt. Egyedüli nyűgöt számukra a tanévkezdés jelentett. Örültem volna, ha nekem is csak ennyit jelentett volna! Egy újabb évet, amelyet a hátam közepére sem kívánok, a rengeteg tanulást!

Megálltam a tükör előtt, hogy szemrevételezzem magam. Sötétbarna hajam végre elfogadhatóan állt, ami egy órámba került, szürke szemem alatt a karikák sem látszódtak, hála anyu sminktrükkjeinek. Az egyenruha sem volt gyűrött, rásimult a testemre. Elvigyorodtam egy pillanatra, de megrezzent a telefonom. Felvettem és láttam, hogy Achilles írt. „Jó lesz újra látni téged!” A kevéske kis jókedv, amim volt, egy csettintésre elillant. Nagyot sóhajtva mentem le a konyhába. Anyu már elment, de egy cetli társaságában megpillantottam a nekem készített ebédet.

Kilépve a házból egyből megcsapott a frissen nyírt gyep illata. A szomszéd kihasználva, hogy minden diák számára megindult az élet, gyorsan levágta a füvet. Úgy maradtam volna még, de az iskola nem várhatott. Kelletlenül indultam el. Rettegtem attól, hogy újra látnom kell őket! Nem a banda többi tagja érdekelt, hanem Achilles! Még nem felejtettem el, nem tettem túl magam a szakításon, mert azzal a pofonnal megtette, még ha nem is így gondolt rá.

Az út felénél jártam, mikor mellém csapódott Peti és Tomi, vagyis az ikrek: szőke haj, zöld szem és kisfiús arcvonások. A mosolyukkal minden lányt levettek a lábukról, ha a szem lentebb tévedt, akkor megpillantották az izmos mellkasukat, amit abból lehetett tudni, hogy láttatta a rájuk feszült póló. Mosolyogtak, mikor megláttak. Mellém lépve mind a ketten megöleltek. Egyikük a nyakamon átvetette a karját, míg a másik a derekam köré fonta.

– Mi volt veled a nyáron? – kérdezte meg Peti. – Nem válaszoltál egyetlen üzenetünkre sem! Azt hittem utálsz minket.

– Nem, dehogy is, csak…

– Tudunk arról, hogy Achilles mit tett veled! – mondta elsötétülő arckifejezéssel Tomi. – Megkapta a magáét érte!

– Mit csináltatok? – kérdeztem meg riadtan, mert ezek ketten nem voltak restek megverni, ha arra kerül a sor. – Megvertétek?

– Mi nem, de hallottuk, hogy anyád rendesen helyretette! Azóta a világát nem tudja, és ha meglátja, homlokegyenest a másik irányba megy!

Elnevettem magam. Anyutól másra nem is számítottam. Az ikrek feldobták a reggelem! Egymást ölelve haladtunk tovább. Összesúgtak a hátunk mögött, de én csak arra figyeltem, amit meséltek nekem. Furdalt a lelkiismeret, mikor közölték, hogy szerettek volna elhívni nem egy alkalommal szórakozni, de nem válaszoltam egyetlen üzenetükre sem. Anyu mentette meg a helyzetet, mikor elmagyarázta nekik, hogy mi történt velem. Megijedtek, de megadták, amit kértem. Anyu tolmácsolta nekik a ki nem mondott üzenetem: egyedül akartam lenni, gondolkozni.

Az iskola kapujához érve ledermedtem: ott állt, és Tivadarral beszélgetett. Messziről is láttam, hogy lila a szeme alja mind két fiúnak. Az ikrekre néztem, de ők ártatlan szemmel néztek rám vissza. Nem kellett matekzseninek lennem, hogy kitaláljam: megismertették a srácokat az öklükkel. A gondolatra elvigyorodtam. Elhaladva mellettük, Achilles összehúzta a szemét, de nem foglalkoztam vele. Fájt még, de tudtam, hogy az életem csak szebb lehet nélküle. Aki képes megütni a másikat, hogy megtagadja önmagát, az nem volt hozzám való! Bár tudtam, hogy két évet kitörölni egyik napról a másikra szinte lehetetlen.

Az iskola hatalmas udvarán volt megtartva a beszéd. Az osztályok felsorakoztak, élükön az osztályfőnökkel. Ő is megdöbbent, mikor én az ikrek társaságát élveztem Achillesé helyett, de nem mondott rá semmit. A fél órás monoton monológ után minden csoport a saját termébe ment, hogy meghallgassa az azévi terveket, a szokásos „ez az év nehezebb lesz, mint az előző” halandzsát, és a negyedik éve hallgatott „idén mindent be kell dobni, hogy mindenki tisztességesen le tudja tenni az érettségit” dumát. Halálosan untam már, évről évre ugyanaz a duma, még csak változtatni sem változtatott rajta!

Örültem, hogy csupán négy óra volt megtartva, ezalatt elmondták az ülésrendet is. Megint Achilles mellett ülhettem, aminek nem igazán tudtam örülni! Igyekeztem elmagyarázni a jó öreg Marika néninek, hogy nem szeretnék Achilles mellett ülni, mert összevesztem vele, de az állhatatos vén majom annyival lerendezte a dolgot, hogy majd kibékülünk. Ha tudta volna, hogy nem szimpla gyerekharcról van szó, talán megértőbb lett volna, de csak nem közölhettem vele, hogy azért szeretnék másik padtársat, mert a mostanival szakítottam. Kelletlenül törődtem bele, hogy az utolsó évemet is mellette kell töltenem.

A szeptember rettenetesen hosszúnak tűnt. Ő próbált velem minden órán beszélgetni, én igyekeztem figyelmen kívül hagyni, de valamiért nem vette a célzást. Az egyik történelem órán ültünk, mikor odáig merészkedett, hogy megfogta a combom, elég közel a farkamhoz. Én megugrottam, amivel magamra vonzottam mindenki figyelmét, köztük a tanárnőét is. Mogorván néztem Achillesre, de ő csak jót mosolygott az egészen. Harag gyúlt bennem, mivel ezzel a kis mutatványommal kivívtam egy rögtönzött felelést is. Idegesen álltam a tanárnő előtt, aki belekérdezett a Hitler vezette Németországba. Elkezdtem a feleletet, tudtam is, mivel ezt még anyuval együtt néztem át. Lujza néni elismerően mosolygott, ahogy beírta az ötöst, miközben én leültem a helyemre.

– Ha még egyszer hozzám mersz érni, letépem a karod! – motyogtam neki olyan halkan, hogy csak ő hallhassa meg.

Még mindig vigyorgott, amivel elérte, hogy a harag bennem tovább forrjon. Mély levegőt vettem, úgy tettem, mint aki meg szeretné simogatni a tarkóját, és az asztalba vágtam a fejét. Rögtön eleredt az orra vére.

– Tanárnő, Achillesnek vérzik az orra, nem lenne gond, ha kikísérném a mosdóba?

– Menjetek csak nyugodtan!

Felálltam, Achilles követte a példám, és együtt indultunk el. A mosdóig néma csendben ballagtunk egymástól tisztes távolságot tartva a folyosón. Jólesett, hogy kicsit megijedt tőlem! Én egy pillanatra sem néztem rá, helyette a milliószor látott képeket figyeltem meg a falon, na, meg persze a sárgássá színeződött festéket. A mennyezeten hosszasan húzódó hajszálvékony repedés is érdekesebbnek bizonyult, mint az expasim vérző orra.

Beérve a mosdóba nekitámaszkodtam az egyik kézmosó kagylónak, és figyeltem, ahogy lassan elállította a vérzést, és arcot mosott. Nagyot dobbant a szívem, mikor rám nézett bánatosan csillogó tekintettel, de tudtam, hogy nem szabad engednem neki! Nem hallgathattam a szívem ütemére, amely még mindig a közös dallamot akarta dobolni mellkasomban! Nagyot sóhajtottam, és elfordulva, hogy ne lássam az arcát, csak megráztam a fejem.

– Ne buzerálj! Ne akarj velem beszélgetni, ne nyúlj hozzám, egyszerűen hagyj engem békén! – a hangom remegett, de tekintetemben elszántság fénye csillogott. Azelőtt kellett véget vetnem az egésznek, mielőtt újból bedőlök neki! – Ha nem lenne világos, akkor közöttünk mindennek vége!

– Én… én szeretlek, Gergő! Csak téged akarlak!

A szemöldököm a hajam vonaláig szaladt döbbenetemben! Tudtam én, hogy hozzá képest néha a fekete lyuk is neonfényben úszik, de ezzel a kijelentéssel sikerült elérnie, hogy ostobábbnak tartsam, mint bármikor korábban! Elhúztam a szám, és felé fordultam.

– Akkor is szerettél, mikor behúztál egyet? – kérdeztem meg éles, metsző hangon, mert a düh, amely egyszer már elmúlt, új erőre kapva forrt az ereimben. – Akkor is, mikor Csámpás, az alfahím, (aki mellékesen megjegyzem: Peti alatt nyögött a nyáron) utasított, és te megtetted? Azt hittem, ennél sötétebb aligha lehetsz, de tévedtem!

– Mi van? Tivadar és Peti? Nem, nem hiszek neked!

Annyiban hagyva a dolgot, kisétáltam a mosdóból, vissza a terembe. Leültem a helyemre, és végighallgattam a töri tanárnő unalmas monológját. Achilles nem sokkal utánam érkezett. Furcsa fénnyel a tekintetében nézett hol Petire, hol Tivadarra. Sajnálnom kellett volna, de nem ment. Még ha fájt is, a szívem még mindig vérzett érte, és lelkem szüntelen kereste az övét, valahol mélyen már bimbót bontott az elengedés.

A hetek teltek, és én lassan elértem, hogy az őrületbe kergessen a saját szívem és agyam közt dúló szüntelen csata! Amit ésszel már felértem, az a szívemhez nem jutott el, vagy nem akarta meghallani! Már nem vérzett, és dobbant fájdalmasan, de elengedni még mindig nem tudta a szerelmet, amely két éven át ölelte őt, védelmezte, és a magasba emelte. Kapaszkodott az emlékek millióiba, annak ellenére, hogy egy új szerelem is születőben volt.

Október közepén megismertem Hunort. Az ikrekkel úgy döntöttünk, hogy ideje kiengedni a gőzt, és szórakozni egyet. A kisváros külterületén sorakoztak a szórakozóhelyek. Köztük ott volt a Sellő nevű meleg bár is, ahova betértünk. Kellemes hangulat fogadott már az első percben. Petit dobta Tivadar, így rá is ráfért egy kis kikapcsolódás, egyedül Tomit nem értettem, hogy mit keres heteró létére egy melegekkel túlzsúfolt bárban. Először a pultot céloztuk be. Én egy sört kértem, mire az ikrek leintették a csapost és kikérték a három Margaritát.

– Ma este jól fogjuk érezni magunkat! Ehhez a sör kevés lesz, édesem! – nézett rám Peti hatalmas bociszemekkel, mire elmosolyodva bólintottam. – Ez az, ma este kanvadászat lesz!

– Hogy mi a faszom? – kiabáltam el magam, pont abban a pillanatban, mikor a zene lehalkult. – Nem hiszem, hogy jó ötlet pasizni, mikor téged alig egy hónapja dobtak!

Ő csak legyintett, és már ki is szemelte magának a srácot, akivel a későbbiek folyamán haza is ment. A fiú mellett állt Hunor, aki nyíltan mért végig. Nem is szégyellte magát azért, hogy ennyire észrevehetően megbámult, bár nem kellett volna meglepettnek lennem. Az öltözékem eléggé sarkosra sikeredett, bár ebbe is az ikrek rángattak bele. Jó, nem nehéz Katit táncba hívni! Egy hálópólót vettem fel, amely szinte alig takart valamit, kivillantva a mellbimbóim, és kockás hasam, egy fekete testre simuló nadrággal, és a sötét futócipőmmel. Kicsit már kellemetlen volt, hogy le sem vette rólam a szemét. Elmosolyodott, mikor kényszerítettem magam arra, hogy én se bámuljam őt. Tetszett a srác! Nálam egy fejjel magasabb volt, fekete haja rakoncátlanul meredezett mindenfelé, smaragd szemeiben ott égett a vágy. Tomi közölte velem, hogy megindult felénk. Én visszafordultam, de addigra már előttem állt. Kisfiús mosolyra húzta a száját, ahogy a szemembe nézett, tekintetében ott bujkált a csintalanság, a kíváncsiság.

– Helló, szépfiú, mi szél hozott ide ma este? – kérdezte, és intett a pultosnak, két ujját mutatta fel, így arra következtettem, hogy nekem is rendelt. – Még egyszer sem láttalak itt.

– Csak lejöttem megnézni, hogy milyen tré dumákkal próbálják manapság felszedni az embert!

A mosoly egy pillanat alatt hervadt le az arcáról. Zöld szemeiből a fény elkezdett kihunyni, de én nem ezt akartam. Tomi mellettem majd megfulladt, úgy nevetett. Oldalba böktem, hogy álljon le, de nem vette a lapot.

– Nyugi már, ember, – röhögött, és a könnyek már kicsordultak a szeméből – csak szopat! Mióta észrevett, le sem vette rólad a szemét! Amúgy mielőtt leitatnád, mutatkozz már be! Ő itt mellettem Gergő, én Tomi vagyok. Ott nem messze a fiú, aki épp mandulavizitet tart, – mutatott Petire, ki épp azzal foglalatoskodott, hogy lenyomja a kiszemelt fiú torkán a nyelvét – az ikertesóm, Peti.

– Hunor vagyok, és nem leitatni akarom, csak rendeltem neki is egy italt.

Mikor megkaptuk a piákat, beszélgetni kezdtünk. Tomi arra hivatkozva, hogy a barátnője már várja, lelépett. Pontosan tudtam, hogy hova készül a kamuzó: összeszűrte a levet Achilles nővérével. Én is onnan tudtam meg, hogy láttam őket a plázában enyelegni Nem voltam mérges, neki is kijár a boldogság. Ha ő Enikő mellett találta meg, akkor nem sok mindent tehettem ellene.

Éjfél körül járt már az idő. Az egy italból lett még egy, és még egy. Kissé spicces állapotban indultunk el Hunorral a bárból. Kerestem Petit, de addigra már nem volt sehol. Hangos nevetésünk törte meg a csendbe burkolózott utcák némaságát. Feltűnően jól éreztem magam. Már el is felejtettem, hogy milyen érzés ennyire önfeledtnek lenni! Tetszett, hogy Hunor közvetlen, kedves és udvarias. Egészen hazáig kísért, bár a város másik oldalán lakott. Elváláskor telefonszámot cseréltünk, majd egy puszi után – csak és kizárólag – az arcára, bementem a házba.

A bárban töltött este után állandó hétvégés programmá vált, hogy beülünk valahova, de csak a harmadik hétvégét tekintettük hivatalosan is randinak. Hunor humora megnyerő volt, soha nem tolta túl, és nem ment át sértőbe sem. Tekintete minden találkozó után egyre szebben izzott, megcsillanni látszott benne a vágy. Én is kezdtem egyre komfortosabban érezni magam vele. A szívem már nem dobbant fájdalmasan. Achilles nevére sem rezzentem össze. Már nem jelentett nekem semmit, Hunor viszont annál többet.

Az első randit követő második hónapban csattant el az első csók. Mind a ketten vágytunk rá, de nem akartunk elsietni semmit. Ajkai édesek voltak, teste alig észrevehetően remegett a karjaim közt. Eleinte bizonytalanul csókolt vissza, majd mikor eljutott a szikra a tudatáig, hogy tényleg megtörténik, egyre szenvedélyesebbé vált. Mikor elváltunk, mélyen a szemembe nézett.

– Akkor ez már hivatalos? – kérdezte meg félénken, mert idáig nem mondtuk ki, hogy egy pár lennénk, csak élveztük a másik a társaságát. – Egy pár vagyunk?

– Azt hittem, egy ideje már azok vagyunk! – mosolyodtam el, és fogtam meg a kezét. – Emlékszel, mikor elrángattál a moziba, és az én kedvenc filmem néztük meg, bár te utálod a műfajt? – erre bólintott. – Azóta tekintem magunkat egy párnak!

– Annak már van egy hónapja is!

Nem feleltem rá semmit. Nem akartam. Helyette inkább újra az ajkaira hajoltam, hogy érezhessem még mézédes ízét, és halljam szívem vad dobbanását.

Hunor megismerésével új szakasz kezdődött az életemben. Szívem húrjai más dallamot kezdtek el játszani. A témája ugyanaz volt, mint Achilles esetében, mégis másabb. Szebbnek talán nem nevezhetném, mert minden megélt szerelem a maga módján különleges és csodálatos! Mikor Achillessel szakítottam, nem hittem volna, hogy képes leszek még szerelembe esni, megélni azt a csodát, amit ezek az érzések tartogathatnak az embernek! Hunor mégis elérte, hogy újra érezzem a virágok illatát, lássam a szebbnél szebb színeket, halljam a természet hangjait. Elérte, hogy összetört szívem lassan újra összeforrjon, és ha nem is lett olyan, mint előtte volt, de képes volt újra bízni, és szeretni.